„A rabságnak is vannak hétköznapjai, sőt az igazi rabság csupa szürke hétköznap tulajdonképpen.”

 

 

 

„Az öngyilkosság gondolata estefelé érkezik, menetrendszerűen. Ilyenkor a legvonzóbb. A nap hanyatlásával nő csábereje, s mint a trópusi nyirok, bőröm alá hatol, megpuhítja izmaimat, fellazítja zsigereimet, fejemet a beleim felé húzza, megolvasztja csontjaimat, édeskés undorral tölt el, melynek engedni émelyítő kéj. Egyvalamit tudok ellen szegezni: aggodalmas szeretetemet anyám iránt.”

 

„Okádhatnékom van az életemtől. Szakítani ezzel a tétlenséggel, kilépni a csendből!... Igen, a némaság az igazság. De olyan igazság, amely néma, és azoknak lesz igazuk, akik beszélnek.

Beszélnem kell. Többet annál: cselekednem. Kísérletet tennem egy olyan élet folytatására, amelyet megpróbálok érdemessé tenni arra, hogy éljem.”

 

„A nyomorékok szívósságával és a reményükben megcsúfoltak irgalmatlanságával.”

 

„… gyűlölöm ezeket az alattomos tekinteteket körülöttem, ezeket az embereket, akik ma ünneplik, amit tegnap megvetettek. Gyűlölöm a tűrést, a haszonlesést, a bújócskát, az örökös ki-kicsoda játékot, a kiváltságokat és a meglapulókat…”

 

„Az ember – mondom – azt hiszi, hogy nagy okosan meglovagolja az eseményeket, és aztán már csak azt szeretné tudni, hová az ördögbe is nyargalnak vele.”

 

 

„Hálás tekintete az idegent kereste, aki látni segítette, de sem az előbbi helyén, sem a tömegben nem találta már. Ott a korláton túl minden folyt tovább, vakon, megállíthatatlanul; mindenki tette a magáét, és csakis a magáét tette, a megszokás közönyével és az önámítás öngyilkos serénységével tűrve és űzve e mindennapi borzalmat. Igen: tudása hiábavaló, igaza megoszthatatlan.”

 

„Korán volt még – idejövet három órát is kevesellt volna munkájához, utóbb másfél órára szorítkozott, s végül még ez is soknak bizonyult –, feleségét még sehol sem látta. Könnyű sétára indult a környéken, titkukat őrző, jeltelen utak vitték a hátukon, teherhordó állatok néma közönyével, melyek hordják, ám meg nem őrzik semmi teher emlékének a súlyát.”

 

„De mi történik amott? Hullámzó léptekkel egy nő kél át a lába előtt megnyíló sokaságon; egy percre minden megakadt és minden sietség feledésbe merült: királynő előtt hódol a szétváló tömeg? Mindenfelől tekintetek fonódnak rá; tekintetek, megváltást, megkönnyebbülést, de legalábbis váratlanul felcsillanó vigasz futó kitérőjét remélve a fölemésztő hajszában; tekintetek, melyek mind a magukénak akarják, s amelyek végül mind e közös reményben találkoznak össze mégis, közös tárgyukat e közös remény birtokává téve. Mindenki utána fordult; férfiak, aggastyánok, fiatalemberek, férjek a feleségeik karjáról, s maguk a feleségek is; vágyak, ábrándok, szenvedélyek, leplezett kívánságok és nyílt követelések kereszttüzében haladt köztük e mindnyájukat elvarázsoló vesszőfutó, s úgy tetszett, jól érzi magát az érzelmeknek ebben a gyújtópontjában, ahol a férfiaké mellett a női tekintetek irigysége, csodálata vagy ingerült tehetetlensége vetett meg ádáz szikrát körülötte.

Léptei öntudatlan biztonsággal hozták, mintha nem is tudná, hol jár; maga elé merevült mosolya mindenkinek és senkinek sem szól, hacsak nem egyedül önmagának; s egy gyümölccsel díszített és míves kehelyként felcicomázott fagylaltostölcsért emelő jobb kezét tárja most feléjük, mintegy az adakozás tébolyult lendületével – s meglehet, ezt is csupán azért, hogy folt ne essék a ruháján. […]

     Szép volt, igen: és mégis volt valami tépett e nőn. Ragyogásában az erőfeszítés valami kétségbeesettsége; biztonságában valami holdkóros; szépségében valami elengedett, már-már rútra hajló rejtett vonás, mely minden pillanatban elszabadulással fenyegetett, hogy hirtelen rángással eluralkodjék ezen az arcon.

     Kicsoda hát e nő? Boszorkány? Rontó szellem? Arcát hol látta már? Filmvászon premier plánján, szentképen, vagy pornográf újságok címoldalán? Rontó-e valóban, vagy ellenkezőleg, megrontott tán: e nő titkát ki fejti meg? Itt van, és még sincs jelen; felkínálkozni látszik, és mégis megfoghatatlan, akár e fagyott édesség a kezében, mely cukros vízzé hígul, ha eleven száj érinti: minden hamis rajta, és egyedül hamissága valódi. Igen, minden világos, a látó előtt feltárultak az összefüggések: megrontják, hogy romlottnak mondhassák; megrontják, hogy megronthassa őket. Ez a perc, amikor átkel a hódoló, önkorbácsoló szenvedélyétől megbabonázott tömegen, legendává válik, s e megtévesztő diadal a tévedéséve. Mítoszokat szőnek róla, és ő martalékul esik e mítoszoknak; hódítónak hiszi magát, holott csak hiszékeny áldozat; végzetnek, holott konc csupán, a szabadsággal flörtöl és a zsarnoksággal hál.”

 

 

„…a gondolataimat éltem, mint ahogy mindig is volt egy titkos életem, és mindig az volt az igazi.”

 

„Azt mondta, hogy a szellememmel leterítettem őt, azután részvétet ébresztettem benne, miután fölkeltettem részvétét, a hallgatómmá tettem, szörnyű gyerekkorom és iszonyú történeteim hallgatójává, és amikor részese akart lenni a történeteimnek, hogy kivezessen ezeknek a történeteknek az útvesztőjéből, a kátyújából, igen, az iszapjából, és elvezessen engem magához, a szerelméhez, hogy azután együtt kilábaljunk ebből a mocsárból és örökre magunk mögött hagyjuk, mint valami betegség rossz emlékét: akkor én egyszerre csak elengedtem a kezét (így fejezte ki magát a feleségem) és futni kezdtem előle, vissza a mocsárba, és neki már nincs ereje hozzá, mondta a feleségem, hogy másodszor, és ki tudja, még hányadszor is utánam jöjjön és újra kivezessen onnan.”

 

„A nagy ember végeredményben, szó, ami szó, nagy ember volt, volt benne valami megejtő, valami lenyűgöző, röviden és tömören: valami démoni, úgy van, démoni vonás, aminek egészen egyszerűen nem lehetett ellenállni, kivált, ha nem is akarunk ellenállni, merthogy éppen démonkeresőben utazunk, ocsmány ügyeinkhez, ocsmány vágyaink kiéléséhez már réges-rég éppen egy démon kellene, olyan démon persze, aki minden démoniságunkat a vállára veszi, egy Antikrisztus a Vaskeresztet, és nem szökik ki pimaszul a karmaink közül, hogy időnek előtte felakassza magát, mint Sztavrogin.”

 

„Az én létezésem a te léted lehetőségeként szemlélve, a sorozatos felismerések fényében és a lejáró idő árnyékában egyszer s mindenkorra a következőképpen módosult: a te nemlétezésed az én létezésem szükségszerű és gyökeres felszámolásaként szemlélve. Mert egyedül így van értelme mindannak, ami történt, amit tettem, és amit tettek velem, egyedül így van értelme értelmetlen életemnek, még annak is, hogy folytassam, amit elkezdtem, élni és írni, mindegy, melyiket, mindkettőt együtt, hiszen a golyóstoll az én ásóm, ha előre nézek, kizárólag hátrafelé, ha a papírra meredek, kizárólag a múltba látok.”

 

„A közönségesség mint bomlasztó erő, végső soron mint halál…”

 

„Ezekben az években ismertem fel a munkám igazi természetét is, ami lényegében véve nem más, mint ásás, a tovább-, a végigásása annak a sírnak, amelyet mások kezdtek megásni nekem a felhőkbe, a szelekbe, a semmibe.”

 

„Emlékezni akarok persze, akarok, nem akarok, nem tehetek mást, ha írok, emlékezem, emlékeznem kell, bár nem tudom, miért kell emlékeznem, nyilván a tudás miatt, az emlékezés tudás, azért élünk, hogy emlékezzünk a tudásunkra, mert nem feledhetjük, amit tudunk.”

 

„Nem áll módunkban, nem tudunk feledni, így vagyunk megteremtve, azért élünk, hogy tudjunk és emlékezzünk, és talán, sőt valószínűleg, sőt majdnem egészen biztosan azért tudunk és emlékezünk, hogy legyen, aki szégyenkezik miattunk, ha már megteremtett, igen neki emlékezünk, aki vagy van, vagy nincs, hisz oly mindegy, mert van vagy nincs: végső soron egyre megy, a lényeg, hogy emlékezzünk, tudjunk és emlékezzünk,

hogy valaki – bárki – szégyenkezzen majd miattunk és (esetleg) érettünk.”

 

„…gondoltam hanyagul és azzal a tévedhetetlenséggel, ahogyan tévedni szoktunk, azzal az eltökélt vaksággal, ahogyan sosem ismerjük fel a pillanatban a folytatást, a véletlenben a következetességet, a találkozásban az összeütközést, amelyből legalább az egyiknek roncsként kell tovább vonszolódnia majd...”

 

„Ne keressünk értelmet ott, ahol nincs: az évszázad, ez a szakadatlan szolgálatot teljesítő kivégzőosztag ezúttal megint tizedelésre készül, és a végzet úgy hozta, hogy az egyik tízes számjegy éppen rám esett – ennyi az egész” – hangzanak utolsó szavai az én szavaimmal, persze.”

 

 

 

„Az ember mindig ugyanolyan pontosan és ugyanolyan haladéktalanul rátalál a számára szükséges hazugságra, mint amilyen pontosan és haladéktalanul rátalálhat a számára szükséges igazságra is, ha egyáltalán szükségét érzi az igazságnak, azaz az élete felszámolásának.”

„Azt hiszem, akkor még nem tudtam, hogy ez a bizonyos titkos és bűnös tudás voltaképpen  az önmagamról való tudás. Nem tudtam, hogy a létezés mindig is a titkos és bűnös tudás formájában ad hírt magáról, és hogy a katasztrófa világa voltaképpen e titkos és bűnös tudásnak az öntagadásig felfokozott világa…”

 

„A megértés megélést előfeltételez, és az élmény csak azáltal lesz élettapasztalattá, hogy a megértés átvezet a megélés szűk és szubjektív voltából az egész és az általános régiójába. Én – így érzem – megtettem ezt. Megértettem, hogy alkotó itt csakis az öntagadásban lehetek, hogy az ebben az itteni világban lehetséges egyedüli alkotás az öntagadás mint alkotás.”

 

 

 

„Az élet, lám, utánozza a művészetet, de csakis az olyan művészetet, amely az életet vagyis a törvényt utánozza. Nincs véletlen, minden értem és általam történik, és ha majd bejárom utamat, megértem végre az éltemet.”

 

„Miért hittem, hogy mást tehetek, mint amit eddig tettem? Rabként, a gondolataimat, a tehetségemet, az igazi lényemet eltitkolva éltem eddig, mert jól tudom, hogy itt, ahol élek egyedül rabként lehetek szabad. Jól tudtam, hogy ez a szabadság, csak egy rab szabadsága, vagyis illúzió; de legalább – így hittem – becsületes illúzió, becsületesebb, mintha a szabadság illúziójában élnék rabként. Jól láttam ennek az életnek a veszélyeit, azt, hogy a rabélet végül rabbá tesz; hogy mélyen a század kulturális színvonala alá kényszerít, hogy látkörömet beszűkíti, tehetségemet felőrli. Mégis, így akartam élni, abban a hitben, hogy azért ez is élet, olyan élet, amelyet valakinek – talán éppen nekem – meg kell fogalmaznia. Miért akartam hát menekülni, vagy legalábbis némi szabadságra menni? Miért hittem, hogy változtathatok ezen az életen, amelyre már réges-régen úgy tekintek, amelyet már réges-régen úgy kezelek, mintha nem is az én életem lenne, hanem szigorú feladatként kapott vizsgálati tárgy, s amellyel szemben egyetlen kiváltságot – vagy ha jobban tetszik: szabadságot – őrzök még: hogy ha már leküzdhetetlenül megcsömörlöttem tőle, két doboz altatóval meg egy fél üveg rossz albán konyakkal véget vessek neki... Ezen a ponton feleszmélek. Újra Tatabányánál járunk. Ezenközben én is bejártam utamat: íme, értem az életemet. Az engem ért agressziót – mert nem tehetek mást – most is, mint mindig, tőrként mohón megmarkolom, és a pengét önmagam ellen fordítom…”

 

„Keresztül-kasul döfködött, idegszálaim kötelékén függő, agyonsebzett testemen nemhogy egyetlen dárdahegy, de már egy injekciós tű szúrása számára sincs többé hely. Elvesztettem tűrőképességemet, nem vagyok többé sebezhető. Elvesztem. Látszólag a vonaton utazom, de a vonat már csak egy holttestet szállít. Halott vagyok.”

 

 

 

„A tragédia hőse a  magát megalkotó és elbukó ember. De ma már az ember csak alkalmazkodik.”

 

„… a funkcionális ember valósága tüneti valóság, az életet helyettesítő élet, az őt magát helyettesítő funkció. Élete többnyire tragikus vétség vagy tévedés ugyan, de a szükségszerű tragikus következmények nélkül…”

 

„funkcionális életek nem alkalmasak rá, hogy művészi anyaggá váljanak. Sorsukon a semmi csillan át, minthogy ezek a sorsok nélkülözik azt az értelmet, amiben a tragédia lehetősége megjelenik”

 

„Az öngyilkosság dezertálás.”

 

„… az a valóság, amelyet én is ismertem, többé már nem létezett…”

 

„A moralista azért nem lehet művész, mert ő nem teremti a világot, hanem ítélkezik felette, s így teljesen fölösleges munkát végez.”

 

„A rossznak is van etikája. Az etikum az a transzcendens fény, amely minden anyagon átsugárzik; e fény nélkül kétségessé és elfogadhatatlanná válik minden, jelenléte viszont minden ellentmondást elnémít: nyilvánvaló, hogy szoros és súlyos köze van a halálhoz.”

 

„Nem a morál: a vele űzött játékok a tudat és az életakarat tükrében, ez az érdekes…”

 

„A zseni csírája minden emberben megvan. De nem minden ember képes rá, hogy életét a saját életévé tegye.”

 

„Néha szerencsém volt, és jobban írtam, mint ahogyan írni tudok.”

 

„Lényeges, hogy determinációnk mindig ellentétben álljon természetes felfogásunkkal, hajlandóságainkkal, így áll elő vegytiszta állapotban a sorstalanság.”

 

„Íróvá talán nem valamiféle tehetség teszi az embert, hanem hogy nem fogadja el a nyelvet és a kész fogalmakat.”

 

„Sosem tudnék egy másik ember apja lenni.”

 

„Az író nem teremthet értelmetlenebb világot, mint Isten.”

 

„Kafka és Faulkner. (Különösen a Megszületik augusztusban.) A hemzsegő életanyag bősége és túladagolása az élet sötét urának mutatja. Mégis Kafka tud többet az életről, ő ismeri jobban a sötét titkait. Miért emelkedettebb: tehát derűsebb és vigasztalóbb mégis?  - A törvénytudó elnémítja a képfaragómestert.”

 

„Aki a KZ-anygból irodalmilag győztesen kerül ki, vagyis „sikeresen”, az holtbiztosan csal és hazudik: így írd regényedet.”

 

„Ha új regényen gondolkodom, megint csak Auschwitzon gondolkodom. Bármin gondolkodom, , mindig Auschwitzon gondolkodom. Ha látszólag egészen másról beszélek, akkor is Auschwitzról beszélek. Auschwitz szellemének médiuma vagyok, Auschwitz beszél belőlem.”

 

„Szerb Antal. A Lánchídról írott magasztaló cikke és titkos hűségnyilatkozata 1942-ben. Két évvel utóbb őt meggyilkolták, a Lánchidat felrobbantották.”

 

„Az igény, hogy tanúskodni kell, mégis egyre növekedőben bennem, mintha az utolsó lennék, aki még él és szólni tud, s szavammal mintegy azokhoz fordulok, akik túlélik a vízözönt, a kénesőt vagy a jégkorszakot bibliai idők, nagy, súlyos kataklizmák, az elnémulás ideje.”

 

„Az ember! Él, de nem rendelkezik az életével; gondolkodik, de semmit sem tud; nyájban él, de személyiség; személyiség, de nem képes egyedül élni; a természethez tartozik, de szétrombolja a természetet, hogy társadalmi javakká alakítsa; s végül e munkájával a természetet is, a társadalmat is elpusztítja. A legnagyobb baj azonban, hogy törvényeket rótt magára, és képtelen azokat betartani: így hazugságban és önmegvetésben kénytelen élni.”

 

„Nem Isten halt meg; a létfeltételek változtak. Nem az értékek omlottak össze; hasznavehetőségük vált kérdésessé. Nem az igazság változott meg; csupán másképp alkalmazzák. Az elidegenedés valószínűleg a középkorban is létezett, az abszurd az ókorban is éppolyan nyilvánvaló lehetett, akárcsak ma. Az egyéni lét csupán ábránd.„

 

„Isten: „Ha végigtekintek e romokon, melyeket teremtésnek hittem…”

 

„Engem csak a nagy karakterű nők tudnak boldoggá tenni”: Stendhal, aki még hitt a karakterben, a nőkben és a boldogságban. Proust már tudja, hogy a „szerelem” mindig valami más.”

 

„Proust: „Elhatároztam, hogy ennek (ti. művének) szentelem erőmet, amely szinte bocsánatkérően fogyatkozik, s mintha csak annyi időt hagyna, hogy ha már készen áll a csarnok, magamra húzhassam kriptám ajtaját…”

 

„Néha föleszmélek a csendre, amely körülvesz. Mint az éjszakában fölneszelő állat, amelyet nem valamely közvetlen veszély, csak a saját óvatossága riasztott fel, hogy mintegy megbizonyosodjon: nyugodtan alhat tovább. Ez a nyugalom azonban mintha egy ítélet haladéka lenne, amelyet valahol valakik már meghoztak fölöttem, s valahogy így hangozhat: „Minek megölni? Elpusztul magától is.”

 

„A szépség a vágy beteljesíthetetlen álma. A szépséggel szemközti emberi állapot legtisztább formájában ezért mindig a fájdalom.”

 

„Egyazon regényt élni és írni.”

 

„Nem akarok ésszerűen tekinteni a világra, hogy az ésszerűen tekintsen rám vissza; nem akarom a kiegyenlítődést. Az egzisztenciát akarom, a szembenállást; a sorsot, de az én sorsomat, ami senkivel sem közös, és semmivel sem rokon. A fölégetett hidakat akarom, és azt az érzést, ami napok óta hangulatként ural: „nincs visszaút”.

 

„Tévedés azt hinni, hogy az ember utópiák vagy ideológiák szerint él: életéhez válogatja meg a szükségesnek érzett utópiákat (illetve ideológiákat).”

 

„Ahol gyilkoltak a hatalomért, a hatalom ott megőrzi a gyilkosok szorongását…”

 

„Lásd, amit leírsz. A stílus: látni.”

 

„Király vagyok, háborút vezetek, és a háborút – természetesen – el fogom veszíteni.”

 

„Auschwitzban teljesen mindegynek bizonyult, hogy miféle análerotikai élményekben részesültünk egy- és hároméves korunk között…”

 

„…hívő létére jottányit sem hamisítja meg az életet.”

 

„Nemcsak a hit választás kérdése, de az a hit nélküli etikus élet is, sőt nekem ez hősiesebbnek, bizonyos értelemben méltóságteljesebbnek tűnik, ettől még nem kell gyilkossá válnunk; attól viszont, hogy gyilkossá, etikátlanná váljunk, nem óv meg a hit, sőt a történelem tanúsága szerint, éppen ellenkezőleg. – Vagy talán kétségbe akarja vonni Pascal, hogy a katolikus egyház tagjain kívül más is lehet jó ember? Nevetséges! – Pascallal alighanem végeztem.”

 

„…ebben az alkonyba borult világban Dionüszosz már csak Hitler képében jelentkezhet.”

 

„De talán ha az ember kivonja magát a fanatizmus szféráiból, még nem kell szükségképpen a középszerbe hullania. Isten – szerintem – nem fanatikus, és – gondolom – némi elnéző megértéssel kezeli fanatikus híveit; én jól el tudnék társalogni Vele, tökéletes egyetértésben afölött, hogy végül majd – s korántsem rosszindulatból – megöl.”

 

„Mindig másodvonalbeli, félreismert, félreértett magyar író leszek; a magyar nyelv mindig másodrendű, félreismert, félreértett nyelv lesz; a magyar kultúrának soha nem lesz helye abban a kultúrában, amely számít, amely egyetemes, mert a magyar kultúra mindig másodvonalbeli, félreismert, félreértett kultúrának látja önmagát. Illúzió, amit művelek, és erre tékozlom az életemet, amely úgyszintén illúzió. És mégis, akár a rovar, amely azonnal újrakezdi csápjában cipelni az építőanyagot, bár a hangyabolyt széttaposták, eláztatta az eső stb.: én is mindig újra elkezdek egy mondatot, egy konstrukciót. Ki lát? Isten?”

 

„Nincs művészi korszak, melyben az úgynevezett műveltség és az igazi művészet oly idegenül állt volna egymással szemben, mint ezt korunkban látjuk.”

 

„Rosszul gondolkodik a művészetről, aki azt gondolja, hogy a művészet érzelmeket közvetít. A művészet élményt, a világ megélésének élményét és ennek etikai következményeit közvetíti. A művészet az egzisztenciát közvetíti az egzisztenciának. Ahhoz, hogy művészek legyünk, éppúgy egzisztenciává kell lényegülnünk, ahogyan egzisztenciává kell lényegülnie a befogadónak is. Ennél kevesebbel nem lehet beérni; és ha van valami jelentősége ennek a rítusnak, akkor ez a jelentőség egyedül itt keresendő.”

 

A galambok a Váci úton. Langyos, március végi napsütésben a Váci út járdáján, közel a Lehel téri piachoz, egy csoport galamb szisztematikus kegyetlenséggel agyonverte az egyik társukat. Az egész, akár egy pogrom. Kivált egy galambkakas jeleskedett: újra meg újra ráugrott a láthatóan beteg galamb hátára, ütötte-csépelte a fejét. Az áldozat még élt, sőt amikor az undorító jelenetet otthagytam, még a vére sem serkent. De tudtam: a szörnyű munka folytatódik, és nem lesz irgalom, míg a gyilkosság be nem teljesedik. A beteg galambnak ez esz az emléke az életről: csendes, éltető napsugár, a saját bűntudatos (mert a betegség nyilván bűntudattal jár) és édes bágyadtsága, meg a többi galamb, társai, melyek agyonverik őt, indulattól vöröslőn, kegyetlenül és képtelenül.”

 

„Ez a század, a XX., mint egy szakadatlan szolgálatot teljesítő kivégzőosztag.”

 

„A kudarc ma az egyetlen beteljesíthető élmény. (A válasz, hogy miért ezt a címet adtam regényemnek.)”

 

„De nem az élet megélésére születtem-e, nem „értem történik-e minden”? És nem arra való-e mindez, hogy szakadatlanul érezzem, akár egy torkomnak szegezett kést: életem minden perce az öngyilkosság számára feladott probléma?”

 

„írásizgatott”

 

„Életünk és elmúlásunk: micsoda közhely lehet ez Istennek. Vezet-e vajon adminisztrációt, valami nagyobb szabású nyilvántartást, amiként ezt a vallások gyermekmeséi sugallják? Milyen lehet a végítélet, a várakozás a szólításra, majd a beosztás a mennybe vagy a pokolba s azok különféle szektoraiba? Ha az embert a saját képmására teremtette, minek a képmására teremtette az ember az auschwitzi szelektálást?

 

„Mindenki élete félbehagyott és tulajdonképpen sikertelen kísérlet az életre.”

 

„Mint művész már rég túl a tetszésen és nemtetszésen élek. Úgy vagyok ezzel, akárcsak Simone Weil: tévedésnek érzek minden kedvességet, még a puszta udvariasságot is. Ő gyári munkásként jutott e tapasztalatra, nekem súlyosabb leckére volt szükségem, mert – úgy látszik – tompábbak az érzékeim.”

 

„Bármiben hiszel is, meghalsz; de ha semmiben sem hiszel, már élőnek is halott vagy.”

 

„A véletlen a legnagyobb életügyetlenség, a legteljesebb csőd.”

 

„Útközben a budakalászi téglagyár mellett megy el a vonat. Hétezer Pest környéki zsidó várja itt, a téglaszárító pajták közt, hogy deportálják őket. A töltésen katonák állnak gépfegyverekkel.” – Nem tudom, miért fog utólag is valami ugrásszerű, hálás öröm, hogy Márai Sándor látott engem. Ő negyvennégy éves volt, én tizennégy. Látta a sárga csillagos gyereket a téglaszárító pajták közt; s tudta, amit ez a gyerek akkor nem tudott, hogy hamarosan elviszik Auschwitzba.”

 

„Cioran egy mondata, amelyért a létezésem igazságával kezeskedem: „Minden könyv egy elodázott öngyilkosság.”

 

„A vereségnél csak a győzelem megalázóbb.”

 

„Kezdem átlátni, hogy engem az öngyilkosságtól (Borowski, Celan, Améry, Primo Levi stb. példájától) az a „társadalom” mentett meg, amely a KZ-élmény után az ún. „sztálinizmus” képében bebizonyította, hogy szabadságról, felszabadulásról, nagy katarzisról stb.: mindarról, amiről szerencsésebb világtájakon értelmiségiek, gondolkodók, filozófusok nem csupán szavaltak, de amiben nyilván hittek is, szó sem lehet; amely nekem a rabélet folytatását garantálta, és így mindenféle tévedésnek még a lehetőségét is kizárta. Ez az oka, hogy engem nem ért el a csalódás ama tengerárja, amely a szabadabb társadalmakban élő, hasonló élménykörű embereknek, mintegy e dagály elől szaladó lába körül csapdosni kezdett, majd – hiába szaporázták a lépést – lassan a torkukig felért.”

 

 

 

„Diktatúrák javíthatatlan gyermeke vagyok, a megbélyegzettség az én különösségem.”

 

„A méreg, melyet ez az alantas helyzet termel, meg is gyilkolhatott volna, de lelki háztartásom rejtelmes vegykonyhája valami módon az életem legerősebb fűszerét keverte belőle.”

 

„Mennék tovább, de valami bizonytalanság remeg bennem, valami leküzdhetetlen nosztalgia. Hiszen én is féltem a magányomat, az olvasás, az önkínzás meghitt óráit, az elhagyatottságban lappangó erőforrást, ezt az egész régi hozzám nőtt, mintegy dacoló létformát, azt, ahogy szakadatlanul a pusztító erőkkel szemben, mondhatni magamat azokkal szembeszegezve éltem, mint nyílhegy az íjon.”

 

„…egzotikus sofőröm is egyiptomi lehet. Sokat beszél, és mint minden kárvallott nemzet kárvallott fia, tüstént politizálni, azaz zsidózni kezd. Hallgatok, mint egykedvű utas, aki a pályaudvarra igyekszik, s nem keveri össze a célokat a hozzájuk vezető utakkal. Jó borravalót adok, s eltitkolom előle, hogy egy zsidótól kapja.”

 

„A szakállas Európa zsugori öregemberre hasonlít, aki a hölgyválaszkor őt táncra felkérő fiatal lányon botjával végigvág, mert nem jut más az eszébe, mint hogy a pénzét akarják. Ennek a világnak a kisszerűségét a közelgő agyérelmeszesedés és a saját temetésének előérzete hatja át.”

 

„Bár nem minden zsidó zsidó, ahogy Schönberg mondja, ám egyetlen zsidó sem kerülheti meg a tényt, hogy zsidó (ez viszont az én tapasztalatom).”

 

„A „nemzet” fogalma mint egy egész országra ráerőltetett szerencsétlen tudat. E szerencsétlen tudat totalitása ismét szerepeket teremt. Semmi kedvem eljátszani a szerepemet.”

 

„Ibsen szavait ismételgetem – írni annyi, mint ítélkezni önmagunk felett. A darabban halálra ítélem magam (minden munkámban, mindig meghalok), s ha túlélem az ítéletet, tovább menekülök, újabb halálok felé, (melyek közt egyszer, valószínűleg váratlanul és teljesen készületlenül, a valóságra is rá kell bukkannom: micsoda meglepetés lesz!)”

 

„Az apakomplexusban szenvedő, szadomazochisztikus perverzióba süppedt kelet-európai kisnemzeti lélek, úgy tűnik nem tud meglenni a nagy elnyomó nélkül, akire történelmi balszerencséjét háríthatja, és a kisebbségi bűnbak nélkül, akin a mindennapi kudarc során felhalmozódott gyűlölet- és ressentiment fölöslegét kiélheti.”

 

„Szinte tényként észlelem azonban, hogy rendszerben élünk, s e rendszert viszonyítás-rendszernek észlelem, labirintusnak, olyan labirintusnak azonban, amelyet végezetül is megterveztek. S ha nem is szükségképpen valaki tervezte meg, az én számomra mégiscsak megtervezettnek mutatkozik (noha a tervrajzot nem ismerem) (mint egyébként magamat sem).”

 

„Elment és magával vitte életem nagyobbik darabját, az időt, amelyben az alkotás elkezdődött és beteljesedett, s azt, amelyben boldogtalan házasságban élve, oly nagyon szerettük egymást. Olyan volt a szeretetünk, akár egy nevető arccal és kitárt karokkal rohanó süketnéma gyermek, akinek lassanként sírásra görbül a szája, mert senki sem érti őt, és mert nem találja a futása célját.”

 

„Felismerem és szinte beleszédülök ebbe a bizonyosságba, hogy a múlt egyetlen pillanat alatt ténylegesen átváltozhat azzá, aminek hívják: múlttá, réges-régi dolgok, élmények, hangok és képek elhagyatott tárává, amelyek már teljesen elszakadtak eleven forrásaiktól, az élettől, amely egykor létrehozta és egy ideig épségben őrizgette őket. Lehullott rólam a történelem: hirtelen egyensúlyzavar fog el, mint aki eltévedt, a múlt és a jövő között kifelé csúszik az időből. Később feltápászkodom majd ebből az összeomlásból, és követni fogom az állhatatos szólongatást, a hangot, amely e szürke köd mögül, ami most körülvesz, újra élni hív”

 

„Mit kezdjünk a „szemrehányással”, hogy a zsidók nem tanúsítottak ellenállást az Auschwitzba hurcolásukkor? Krisztus sem tanúsított ellenállást sem a megkínzatása sem a megfeszíttetése alkalmával. Meg kell történnie, s hogy megtörtént nem múlik el. Ebben az értelemben gondolom, hogy sem a kereszt sem Auschwitz nem mulandó.

 

„Jean Améry és Tadeusz Borowski öngyilkosságot követett el, és öngyilkos lett Paul Celan, Primo Levi – és még sokan, akiknek még  a nevét sem ismerjük.

Mindezt el kellett mondanom, és nem lennék őszinte, ha be nem vallanám, hogy ha ezekre a következetes sorsokra gondolok, mindig elfog valami zavar, a magyarázkodás kényszere. Ma már tudom, hogy pontos az analízis, ahogyan azt 1991-ben, „Gályanapló” című könyvemben megfogalmaztam: „Engem az öngyilkosságtól az a „társadalom” mentett meg, amely a KZ-élmény után a „sztálinizmus” képében bebizonyította, hogy szabadságról, felszabadulásról, nagy katarzisról stb.: mindarról, amiről szerencsésebb világtájakon értelmiségiek, gondolkodók, filozófusok nem csupán szavaltak, de amiben nyilván hittek is, szó sem lehet; amely nekem a rabélet folytatását garantálta, és így mindenféle tévedésnek még a lehetőségét is kizárta. Ez az ok, hogy engem nem ért el a csalódás ama tengerárja, amely a szabadabb társadalmakban elő, hasonló élménykörű embereknek, mintegy e dagály elől szaladó lába körül csapdosni kezdett, majd – hiába szaporázták a lépést – lassan a torkukig felért.”

Így volt ez, és amikor írni kezdtem, mintegy Auschwitz meghosszabbított jelenében kezdtem el írni.”

 

„Jól tudom, hogy miféle kiváltságban részesültem: láttam ennek a szörnyű századnak az igazi arcát, belenéztem e Gorgó-fő szemébe, és élve mehettem tovább. De tudva tudtam, hogy ettől a látványtól nem szabadulok, tudva tudtam, hogy ez az arc örökké fogva tart.”

 

 

(1995, Hamburg)

 „…zsidó vagyok, de alig ismerem a zsidó        hagyományt, s távol áll tőlem a zsidó nacionalizmus; konzervatív meggyőződésűnek érzem magam, de politikailag a liberális oldalon állok; a demokrácia mellett teszem le a garast, noha nem hiszek az emberek egyenlőségében, vonakodom elfogadni a többségi elvet, és kifejezetten irtózom a tömegtől, a módtól, ahogyan a tömeget irányítják, kordában tartják és szórakoztatják, valamint a tömegben rejlő fenyegetéstől, mely alapjában veszélyezteti a mindenkori kevesek magasabb eszmeiségét, ami az emberi értékeket mindig is létrehozza.”

 

 

„A művészet, ezt hamar megtanultam, nem arra való, hogy elítélje az embereket, hanem, hogy újjáteremtse a pillanatot. S e tekintetben a fájdalom képei épp annyit érnek, mint a felhőtlen boldogságé.”

 

„Visszahozhatatlan és megnevezhetetlen élményt rejtenek e pillanatok. Ha újraélhetném őket, elmondhatnám, hogy legyőztem az időt, legyőztem az életet.”

 

 

 

„…jó negyven éven át csupa olyan ünnepnapot ültünk, melynek erkölcsi tartalma a kellő cinizmussal ellensúlyozott öntagadás…”

 

„Azért idézzük, és fogjuk a továbbiakban is minél többet idézni Márait, hogy világosan lássuk: nem menekültként érkezik Nyugatra, hanem európai íróként, aki, hogy így mondjuk, bejelenti jogát  a bűnrészesség vállalására mindazokban a vétkekben, amelyeket a szellem emberei Európában a szellem ellen elkövettek. Különös ember: ahelyett, hogy a kommunista uralom áldozataként a saját sorsán siránkozna, bűnhődni akar és tanúságot tenni az emberi állapot végzetes romlásáról. De nem éri be a vádirattal, maga is tönkre akar menni, akárcsak Jean-Baptiste Clamence, a vezeklő bíró, Camus A bukás című regényében.”

 

 

 

„Látogató vagyok, aki hasztalan gyűjtögeti a benyomásokat, meddően faggatja az embereket, megérteni őket nem fogja, mert nem osztozik azok sorsában, akikhez tulajdonképpen tartozik.”

 

„Vállalt kisebbségemet szellemi létformaként határoznám meg, amely a negatív tapasztalaton alapul.”

 

 

„Rengeteg könyv alszik bennem, jobbak és rosszabbak, mindenféle műfajban. Mondatok, szavak, bekezdések és verssorok, amelyek, akár nyugtalan albérlők, váratlanul életre kelnek, magányosan bolyonganak, máskor hangos fecsegésbe kezdenek a fejemben, amit képtelen vagyok elhallgattatni.”

 

„A katasztrófa emberének nincs sorsa, nincsenek tulajdonságai, nincs jelleme. Rettentő társadalmi környezete – az állam, a diktatúra, vagy nevezd, aminek akarod – a szédületes örvények húzóerejével vonzza, amíg fel nem adja ellenállását, és forró gejzírként fel nem tör benne a káosz – s azontúl a káosz válik az otthonává.”

 

„öngyilkosnak lenni annyi

mint az életet folytatni                                                             

naponta újra kezdeni

naponta újra élni

naponta újra meghalni”

 

 

 

„Később megértettem, hogy az egész tehetségét Auschwitzra fordította, az auschwitzi létmód avatott és kizárólagos művésze volt. Úgy érezte, hogy illegálisan született, ok nélkül maradt életben, és a létezése semmivel sem igazolható, csak ha

» megfejti az Auschwitz nevű rejtjelet «”