„Mindenütt alig sejthető, sötét messzeségek olvadtak össze a csillagos éggel.”

 

„Avgyij Kallisztratov éppen ezekről a kudarcairól és élményeiről számolt be leveleiben Inga Fjodorovnának, akit a sors ajándékának tartott, szívéhez a legközelebb állónak – hiszen akár a folyó, ő frissítette és támasztotta fel, hogy napról napra létezhessen. Hamarosan ráébredt, hogy a levelezés Inga Fjodorovnával életének legfőbb eseménye, talán az az elrendelés, amely az ő létezését igazolja.” (47.o.)

 

„Igen, az emberi viszonylatok törvényei nincsenek alávetve a matematikai számításoknak, ebben az értelemben mint véres drámák körhintája forog a Föld…” (77.o.)

 

„Ön az igazság monopóliuma mellett tör lándzsát, de hát ez legalábbis öncsalás, mert nem létezik olyan tanítás, még Istentől adatott sem, amely egyszer és mindenkorra, maradéktalanul megismerné az igazságot. Hiszen ha ez így van, akkor az holt tanítás.”

 

„Az én egyházam mindig velem marad – Avgyij Kallisztratov nem adta meg magát. – Az én egyházam – magam vagyok.”

 

„…a világ megtanít majd engedelmeskedni, mert ott a mindennapi szükség uralkodik: megkeresni a betevő falatot. És ez a szükségszerűség szabja meg mindmáig a hozzád hasonló milliók életét.”

 

„Az a keserű füst, úgy tetszhetnék, nem több, mint édes mákony, de tönkreteszi az embert az emberben.”

 

„De nem ragadtattad-e el magadat túlságosan, hiszen minden előadás, még a legzseniálisabb után is végül leeresztik a függönyt. És most a függöny, Kallisztratov elvtárs, egyetlenegy néző előtt gördül le.” (137.o.)

 

„Újra elhallgattak, és alighanem mindketten érezték, ahogy a palotakerítésen túl, túl a dúsan viruló kerteken, ahol Jeruzsálem lapályain és dombjain a város utcái tikkadoztak a hőségben, mintha süket, baljóslatú csend dagadozott volna robbanásra készen.” (166. o.)

 

„E gondolatai közben Poncius Pilátus helytartó egyetértett önmagával. Megnyugtatta az is, hogy most már nem kerül sor kellemetlen beszélgetésre Kajafás főpappal, aki a főtanács nevében nyíltan követelte tőle, hogy hagyja jóvá a bírák ítéletét a Názáreti Jézus ügyében.

- Ne legyenek kétségeid, bölcs kormányzó, egyet fogsz érteni önmagaddal, és mindenben igazad lesz – szólalt meg Jézus, mintha kitalálta volna a helytartó gondolatait.” (168. o.)

 

„- Nem akarod-e feltárni azt az igazságot?

- Megpróbálom. Nem térek ki a beszélgetés elől. Meg aztán: utoljára beszélek erről. Tudd hát, római helytartó, Isten szándéka nem az, hogy egyszer, mint kék égből a villám, eljő a nap, amikor az Ember Fia, feltámadván, alászáll az egekből, hogy ítéletet üljön a népek fölött, hanem minden fordítva történik, bár a cél ugyanaz marad. Nem én, akinek az életéből annyi maradt, amennyi a távolság innen a Koponyák hegyéig, nem én jövök el, feltámadva, hanem ti, emberek jöttök el, hogy Krisztusban lakozzatok, megigazulva, ti jöttök el hozzám a felismerhetetlen jövendő nemzedékek képében. És az lesz az én második eljövetelem. Másképpen szólva, én szenvedéseim által jövök el az emberekhez, az emberekben térek vissza hozzájuk. Erről van szó. Én leszek a ti jövőtök, úgy, hogy évezredeket hagyok magam mögött, ez a Mindenható akarata, az, hogy így emeljem az embert hivatása – a jóra és szépre való hivatottsága trónusára.” (178. o.)

„- Mire ez a bőkezűség, jó helytartó, azt hiszem, tökéletesen elég egy halálbüntetés. Mégis, folytassuk a beszélgetést, bár megértem, hogyan gyötrődnek most a perzselő nap alatt a hóhérok, miközben engem várnak a Koponyák hegyén, tehát folytassuk a beszélgetést, de most már az én halál előtti, utolsó kívánságom szerint. Tehát, római helytartó, te biztos vagy benne, hogy az az erő, amit erőnek tisztelsz. De van másfajta erő is – a jóság ereje, amit talán nehezebb és bonyolultabb felérni ésszel, s a jó cselekedetekhez nem kevesebb bátorság kell, mint a háborúkhoz. Hallgass hát meg, helytartó, úgy fordult, hogy te vagy az utolsó ember, akivel a Koponyák hegye előtt beszélgethetek. És szeretnék megnyílni előtted, de ne hidd, hogy kegyelmet akarok kérni…

- Az egyszerűen nevetséges volna.

- Azért jelentem ki előre, hogy te, római helytartó, nyugodt légy efelől. Most már egyedül te fogsz róla tudni. A múlt éjjel, mint előre tudtam, ok nélkül gyötrődött a lelkem. Nem, nem azért, mert fülledt hőség volt a Gecsemáné-kertben – a városon kívüli halmokon szellő lengedezett. Csak nem találtam a helyemet, csüggedtség, félelem és bánat kínzott, és a nehéz sóhajok mintha az égbe szálltak volna a szívemből. Követőim, tanítványaim együtt akartak virrasztani velem, ám ez mégsem hozott megkönnyebbülést. És tudtam, hogy közeledik a kijelölt óra, hogy elkerülhetetlenül közeleg a halál. És rettegés fogott el… Hiszen a halál a világ végét jelenti minden egyes ember számára.

- Ugyan miért? – pillantott Poncius Pilátus nem minden káröröm nélkül az elítéltre. – És a halálon túli élet eszméje, Názáreti? Hiszen te hirdetted, hogy az élet nem ér véget a halállal.

- Megint csak szóbeszéd alapján ítélkezel, kormányzó! A síron túli világban a lélek hangtalanul suhan, akár az árnyék a vízen – a felfoghatatlan gondolat tükörképe siklik a túlvilági térségekben, de a testnek nincs oda útja. Hiszen az egészen más szféra, egy meg nem ismerhető lété. Az idő folyása is más ott, nem mérhető földi mértékkel. Most a mérhető életről, a földi életről van szó. Különös előérzet gyötört, a világban való teljes elhagyatottságom érzése, s azon az éjszakán úgy bolyongtam a Gecsemáné-kertben, mint egy kísértet, amely nem találja nyugalmát, mintha a gondolkodó lények közül egy szál magam maradtam volna a teremtésben, mintha a föld felett repültem volna, és sem éjjel, sem nappal nem láttam volna egy teremtett lelket – minden kihalt, mindent belepettaz elviharzott tűzvészek fekete hamuja, a föld teljes pusztulás képét mutatta – sem erdő, sem szántó, sem hajók a tengeren, csak valami különös véget nem érő zengés szűrődött alig hallhatóan a távolból, mint egy bánatos sóhajtás a szélben, mint a vas sírása a föld mélyéből, mint egy eltemetett harang, és én szálltam, mint magányos pihe az ég alatt, félelem gyötört és valami baljós előérzet, s azt gondoltam – itt a világ vége, és elviselhetetlen bánat gyötörte a lelkemet:  hová lettek hát az emberek, hol hajthatom le immár a fejemet? És lelkemben háborogtam: íme, Uram, ez ama végzetes óra, amelyet a nemzedékek vártak, íme az Apokalipszis, az értelmes lények történetének vége – miért történhetett ez, hogyan lehet így elveszni, elpusztulni gyökerestül, kiírtva magunkban ivadékainkat, és rettenetes előérzet ijesztett: íme a fizetség mindazért, hogy szeretted az embereket, és feláldoztad magad érettük….A dühödt emberi világ valóban megölte volna magát ádáz dühében, mint ahogy a skorpió gyilkolja meg magát tulajdon mérgével? És ehhez a szörnyű véghez valóban az vezetett volna, hogy az ember nem fér meg az emberrel, nem férnek meg egymással a birodalmak határai, nem férnek meg az eszmék, nem fér meg a büszkeség a büszkeséggel, hatalomvágy a hatalomvággyal, nem férnek meg az osztatlan hatalmuktól megcsömörlött császárok az őket vakon és álszent dicsőítéssel követő, állig felfegyverzett népekkel, amelyek a számtalan testvérharcban kivívott győzelmekkel dicsekszenek? Íme, mivel végződött az emberek tartózkodása a földön, akik magukkal vitték a nemlétbe a tudat isteni ajándékát! Ó, Uram, zúgolódtam, miért is adtál észt és szavakat, teremtésre szabad kezeket azoknak, akik megölték önmagukban önmagukat, és a földet az egyetemes szégyen sírjává változtatták! Így sírtam és keseregtem egymagam a néma világban, és átkoztam sorsomat, és azt mondtam az Istennek: azt, amire a Te kezed nem mozdult volna, azt maga az ember hajtja bűnösen végre. Tehát tudd, római helytartó, hogy a világ vége nem általam közeleg el, nem is az elemi csapások, hanem az emberek ellenségeskedése által. Attól az ellenségeskedéstől és azoktól a győzelmektől, amelyeket annyira dicsőítesz y birodalomtól való ittasultságodban… (183-185. o.)

 

„- Ne beszéljünk az én történetemről, inkább azt mondom neked: a neved fennmarad a történelemben, Poncius Pilátus – mondta halkan a Názáreti Jézus, nyíltan és komolyan a helytartó arcába nézve. – Örökre fennmarad.

- Még mit nem! – legyintett hanyagul Poncius Pilátus. Mégiscsak hízelgett neki ez a kinyilatkozás, de aztán, hangot változtatva, ünnepélyesen kijelentette: - A történelemben a dicső uralkodó, Tiberius neve marad fenn. Magasztaltassék az ő neve. Mi csak hű harcosai vagyunk, nem többek.

- Mégis a te neved marad fenn a történelemben, Poncius Pilátus – ismételte konokul az, aki elindult a Koponyák hegyére, Jeruzsálem falain kívülre…” (188.o.)

 

„Egy idő múlva az autó felgyújtotta fényszóróit, beindult, megfordult, és lassan elindult a pusztán. Köréjük záródott a sötétség. Minden elcsöndesedett körös-körül. És a fához kötözött Avgyij egyedül maradt a világon. A melle égett, levert belső részeit agyát elködösítő, elviselhetetlen fájdalom marcangolta… És tudata elmerült, akár áradáskor a víz alá került kis sziget.”

 

„A farkasok, örökre elhagyni szándékozva ezt a bemocskolt helyet, elindultak a lapály szélén, amikor Akbara hirtelen hátrahőkölt és megállt egy helyben, mintha a földbe gyökerezett volna – ember! Két lépésre tőle a szakszaulfán, karját széttárva és fejét oldalra csüggesztve, egy ember lógott. Akbara a bokrok közé vetette magát, utána Tascsajnár. Az ember nem mozdult a fán. A száraz gallyak között szél fütyörészett, meglebbentette az ember haját fehér homlokán. Akbara a földhöz lapult, megfeszült, mint a rugó, ugrásra készült. Ember volt előtte, az a lény, amelynél nincs félelmetesebb, minden farkas-szerencsétlenségük okozója, kibékíthetetlen ellenségük. Akbarát szörnyű harag töltötte el, dühében kissé hátrált, hogy nekilendüljön és rávesse magát az emberre. De hol látta? Hiszen ez az a csudabogár, akivel már találkozott nyáron, amikor kölykeivel elindult az illatos füvek aromáját belélegezni. És Akbara abban a pillanatban felidézte azt a nyári napot, azt, hogyan játszadoztak a kölykei ezzel az emberrel, meg hogy hogyan kegyelmezett meg neki és szökkent át rajta, amikor az rémületében leült a földre, kezével fedezve el a fejét. Felrémlett benne ijedt szemének döbbent kifejezése, s az is, ahogy a csupasz bőrű, védtelen lény elmenekült…

Most ez az ember csüggött furcsán az alacsony szakszaulfán, mint egy ágak között rekedt madár, s a nőstény farkas nem értette, élő-e, vagy halott. Az ember nem moccant, hangot sem adott, feje oldalra lógott, szája sarkából keskeny vérpatak szivárgott. Tascsajnár már-már rárontott a fán csüggő emberre, de Akbara félrelökte. Közeledve, figyelmesen szemlélte a felfeszített ember vonásait és halkan felvonított: hiszen valamennyi tavalyi kölyke elpusztult. És a mojunkumi pusztában minden élet semmivé lett. És nem volt, aki előtt a könnyeit onthassa… Ez az ember semmiben nem tudott neki segíteni, közel volt már a véghez, de az élet melegéből még maradt benne valami. Az ember nagy nehezen felvonta szemhéját, és a szűkölő farkasanyához fordulva, csöndesen suttogta:

- Eljöttél… – És tehetetlenül lehorgadt a feje.

Ezek voltak az utolsó szavai.

Ebben a pillanatban motorzúgás hallatszott, s a pusztán feltűnt a katonai típusú teherautó. Feléjük tartva nőttön-nőtt, a vezetőfülke domborított ablakai tompán csillogtak. Ober-Kandalov legényei tértek vissza a bűntett színhelyére.

A farkasok késlekedés nélkül továbbügettek, futottak, loholtak, mind gyorsabb ütemben. Hátra se néztek – a mojunkumi farkasok elhagyták a Mojunkumot, a roppant pusztaságot, mindörökre…” (242-243.o.)

 

„Akbara számára az élet mintha elvesztette volna az értelmét. Élete most a múltra való emlékezés volt. Fejét mancsára hajtva, naphosszat a mojunkumi pusztákon az Aldas-tavon inneni pusztákon meg itt, az Iszik-köl környéki hegyekben töltött boldog és keserves napokra emlékezett. Újra meg újra felmerültek előtte a hajdani élet képei, egyik nap a másik után, amit Tascsajnárral töltött, és bánatát nem bírva elviselni, minduntalan felkelt, csüggedten bolyongott a környéken, újra elfeküdt, mancsára hajtva megöregedett fejét, újra kölykeire emlékezett, hol arra a négyre, amelyeket nemrég elraboltak tőle, hol azokra, amelyek a mojunkumi hajtóvadászaton pusztultak el, hol pedig a tóparti nádasban elégettekre, de a leggyakrabban hímjére emlékezett, a hűséges, hatalmas Tascsajnárra. És néha eszébe jutott az a furcsa ember is, akivel a vadkenderbozótban találkozott – felidézte, ahogy a csupasz bőrű, védtelen lény a kölykeivel játszadozott, aztán, amikor ő rárontott, készen rá, hogy röptében átharapja a torkát, ijedtében leguggolt, két kezével védte a fejét, majd elszaladt, hátra se nézett… Aztán később, már a tél elején, hogyan látta viszont ezt az embert hajnalban, a mojunkumi pusztákon, felfeszítve egy szakszaulfára. Emlékezett rá, hogyan vizsgálta ismerős vonásait, s az, félig kinyitva szemét halkan suttogott valamit neki, majd elnémult…”

 

„Végre eldermedve, mintha fagyna, odaért a farkashoz. Ott hétrét görnyedt, megtántorult, némán kiáltozva vergődött. Akbara még élt, de mellette átlőtt mellel, már nem lélegezve, ott feküdt a kisfia.

A hangjait vesztett világ hallgatott. Eltűnt, semmivé lett, tomboló, tüzes homály támadt a helyén. Boszton, szemének nem hive, fia piros vérrel elöntött teste fölé hajolt, lassan felemelte a földről, és mellére szorítva hátrált, elcsodálkozva a haldokló anyafarkas furcsán kék szemén. Aztán megfordult, és a bánattól elnémulva az elébe szaladó asszonyok felé indult.

Úgy rémlett neki, hogy a felesége szemlátomást nő, s már egy gigantikus asszony közeleg feléje óriási, deformált arccal, feléje nyújtva két óriási, deformált karját.

Botorkált mint a vak, melléhez szorítva önkezével megölt kisfiát. Nyomában sírva, jajveszékelve, Gülümkán vánszorgott, a jajgató szomszédasszony vezette karon fogva.

A fájdalom letaglózta Boszton mindebből nem hallott semmit. De egyszer csak fülsüketítőn, mint a vízesés robaja, rázúdultak a valóságos világ hangjai, felfogta, hogy mi történt, és szemét az égre emelve, rettenetes hangon felkiáltott.

- Miért, miért büntettél?!

Otthon lefektette halott kisfiát az ágyacskájába, amelyet már előkészítettek, hogy feltegyék az autóra, s akkor Gülümkán rárogyott az ágy fejére, és úgy üvöltött, ahogy Akbara éjjelente…” (359.o.)