„- Ha lassan megyünk, könnyen napszúrást kaphatunk. Viszont ha nagyon sietünk, megizzadunk, s a templomban alaposan meghűlünk. – Igaza volt. Nem volt megoldás.”

 

„Ugyanolyan nap volt ez is, mint mikor eltemettem anyámat, s mint akkor, most is fájt a homlokom, és minden ér egyszerre lüktetett a bőr alatt. Mivel már nem bírtam ki ezt az égést, egy lépéssel előbbre mentem. Tudtam, hogy ez ostobaság, s hogyha egy lépéssel továbbmegyek, nem szabadulok meg a naptól. Mindamellett egy lépést tettem, egyetlen lépét, előre. S ezúttal, bár fel sem kelt, az arab kihúzta a kését, s mutatta a napfényben. Az acél felvillanó fénye, mint egy hosszú s szikrázó penge, úgy érte a homlokomat. Ugyanekkor a szemöldök verejtéke egyszerre ráhullt a szemhéjamra, s mindkét szememet langyos és sűrű fátyollal borította. E könny- és sófüggöny mögött egyszerűen megvakultam. Már csak a nap cintányérját éreztem a homlokomon, s egyben, határozatlanul, a késből felvillanó fényes kardot, állandóan velem szemben. Ez a lánggal égő kard egyre marta a szempillámat, s folyton vájkált fájó szememben. Akkor aztán minden megingott. A tenger felől sűrű és lángoló lehelet áradt. Úgy éreztem, hogy az ég egész széltében megnyílik, s tűzesőt hullat a földre. Egész lényem megfeszült, és görcsösen szorongattam kezemben a revolvert. A kakas engedett, odaértem a cső sima fémtestéhez, s akkor kezdődött el minden, abban a száraz, süketítő zajban. Leráztam magamról a napot és egyben a verítéket. Megértettem, hogy leromboltam az egész nap egyensúlyát s egy fürdő kivételes csendjét, ahol pedig boldog voltam. Akkor még négyszer egymás után lőttem egy már mozdulatlan testre, s a golyók úgy belemélyedtek, hogy még a nyomuk se látszott. Olyan volt ez, mintha csak kopogtam volna, röviden, négyszer, balsorsomnak ajtaján.”

 

 

 

 „Mivel egy nap minden bíró vezeklőként fogja végezni, ellenkező irányba kell haladni, s vezeklőként kezdeni, hogy aztán bíróként végezhessük.”

 

„…bosszút kell állnunk, kedves barátom, kényszerűen magányos halálunkért. A halálban magunk vagyunk, a szolgaság viszont közös.”

 

 

 „A többiek hallgattak a legyőzöttek megalázottságával…”

 

„Yvars csak taposta tovább azt az egyetlen pedálját, s úgy érezte, a kerék minden fordulatával öregszik egy kicsit.”

 

 

 

„Csak egyetlen igazán komoly filozófiai kérdés van: az öngyilkosság. Ha meg tudjuk ítélni, hogy érdemes-e leélni az életet, akkor választ is adtunk a filozófiai alapkérdésre.”

 

„Az öngyilkosság – akárcsak a melodrámában – bizonyos értelemben vallomás. Azt valljuk be, hogy az élet túllépett rajtunk, vagy hogy nem értjük. […] Az élet elvetése azt föltételezi, hogy az ember, ha ösztönösen is, ráébred, hogy ez a megszokás szánalmas, hogy életnek nincs mélyebb értelme, hogy a mindennapi lótás-futás esztelen, hogy a szenvedés fölösleges.”

 

„Heidegger hidegen szemléli az emberi sorsot, kijelenti, hogy a lét megalázott. Az élőlények minden szintjén az „aggodalom” az egyetlen realitás. A világban és a világ nyújtotta szórakozások közt tévelygő embernél ez az „aggodalom” röpke félelem. De ha ez a félelem tudatosul, szorongássá változik, a tisztán látó ember állandó hangulatává, „melyben a lét megtalálja önmagát.”

 

„…a szorongó embernek a világ már semmit sem nyújthat” [Heidegger]

 

„…a legbiztosabb némaság nem a hallgatás, hanem a beszéd” [Heidegger]

 

„Van egy kimondottan erkölcsinek látszó evidencia, nevezetesen az, hogy az ember saját igazságainak börtönében él. Ha felismeri őket, nem tud többé szabadulni tőlük. Valamit valamiért. Aki tudatára ébred az abszurdnak, az örökre eljegyezte magát vele. Aki már nem remél, és ezt tudja is, már nem a jövőben él.”

 

„…az abszurd az Isten nélküli bűn.”

 

„Én azt keresem, hogy mivel jár a sajátomnak elismert sors…”

 

„…ha nem vagyunk szabadok, akkor a mindenható Isten felel a rosszért. Ha szabadok vagyunk, és mi felelünk, akkor Isten nem mindenható.”

 

„…a filozófus saját rendszerének belsejébe van zárva, a művész viszont a műve előtt áll.”

 

„Az igazi műalkotás mindig emberi léptékű. Mindig „kevesebbet” mond. Van némi kapcsolat a művész élettapasztalata és az azt tükröző műalkotás közt, a Wilhelm Meister és az érett Goethe közt. Rossz ez a kapcsolat, ha a mű az egész élettapasztalatot vissza akarja adni finomkodó, szájbarágós stílusban. Jó a kapcsolat, ha a mű csak kis darabot metsz ki a tapasztalásból, ha olyan, mint a gyémánt csiszolt lapja, melyben korlátlanul benne van a belső sugárzás. Az első esetben sok a ballaszt, az örökkévaló a cél. A másodikban termékeny a mű, mert csak sejteti, hogy mekkora élettapasztalat áll mögötte.”

 

„Azt akarom tudni, hogy ha lehet hívó szó nélkül élni, lehet-e dolgozni és alkotni is nélküle…”

 

„Ma éjjel úgy döntöttem, hogy nekem mindegy.” [Kirillov]