„Nehezen tudott mosolyogni, és sohasem tudott sírni. Nélkülözte a könnyek vigaszát és az öröm enyhítő szerét. Az aggastyán gondolkodó rom. Usus ilyen rom volt.”

 

„Gyenge szellő mozgatta a láncot, és meglóbálta terhét. E mozdulatlan tömeg, mely a környezet mozgásával együtt himbálózott, rémületkeltő volt. A borzadály aránytalanná teszi a tárgyakat: ezt is csaknem megfosztotta terjedelmétől, de meghagyta körvonalait. Olyan volt, mint az alakot öltött sűrű sötétség. Éj volt benne, éj volt fölötte.”

 

„Ki volt szolgáltatva a könyörtelen hatalmaknak. A magány mély feledései fogták körül. Odadobták az ismeretlen kényének-kedvének. Nem tudott védekezni a sötétség ellen, mely azzá tette, amivé akarta. Immár mindörökké tűrnie kell. Tűrte. A viharok rohantak fölötte. Sóhajok gyászos üvöltése.„

 

„E kísértet tűrte, hogy fosztogassák. Tűrte a tényeket. Békén szétrohadt a szabad ég alatt. Kívül állott a koporsó törvényén. Megsemmisült, de békét nem talált. Belepusztult a nyár hamvába és a tél sarába. Kell, hogy a halálnak fátyola, a sírnak szemérme legyen. Itt nincs fátyol, nincs szemérem. Ez cinikus, nyílt rothadás. Vakmerőség a haláltól, hogy ilyen nyíltan mutatja művét. Megsérti a derült természetet, ha műhelyén, a síron kívül dolgozik.”

 

„A holttest a zseb, melyet a halál kifordít és kiürít.”

 

„Volt vére, de megitták; bőre volt, de megették; húsa is, de ellopták. Bármi történt vele, minden elvitt tőle valamit. December hideget kért tőle, az éjfél borzalmat, a vas rozsdát, a dögvész miazmákat, a virág illatokat. Lassú széthullása vámszedés volt. A hulla megfizetett a viharnak, az esőnek, a harmatnak, a férgeknek, a madaraknak. Az éjszaka komor kezei mind átkutatták a halottat.”

 

„Azzal, hogy elkerülte és túlélte a sírt, bosszút állta az emberiségen, és bosszút állt önmagán. Itt tanúskodott most, a homály sivatagában. […] Az ember tette ide, s ő Istent várta.”

 

„A kísértet be volt kátrányozva, és itt-ott villogott. A gyermek kivette arcvonásait. Arcát szurok borította, s e nyúlós, ragacsos álarcot az éjszaka villózó fényei mintázták. Látta száját, mely lyuk volt, orrát, mely lyuk volt, szemeit, amik lyukak voltak. A test be volt borítva, szinte bevarrva egy naftával átitatott vászonzsákba. A vászon penészes volt és megrepedezett. A hulla fél térde kilógott. Egy hasadék a bordáit mutatta. Testének néhány része hullaszerű volt, más része csontváz. Arca földszínű, csigák halvány ezüst csíkokat hagytak rajta. A csontokra tapadt szövedék domborulatokat mutatott, mintha szoborra húzták volna. A repedezett és meghasadt koponya foltos volt, mint a rohadt gyümölcs. Fogai emberiek maradtak, és nevettek. Szájában visszafojtott sikoly zúgott. Néhány szál szőr ott maradt az arcán. Félrebillent feje mintha valamire figyelt volna.

Nemrégiben hozhatták rendbe. Arca frissen volt kátrányozva, ugyanúgy a térde – mely kibújt a zsákból – és az oldala is. Alul szabadon csüngött a lába.

Éppen alatta a fűben két cipő volt; a hó és az eső alaktalanná roncsolta őket. A halottról estek le.

A mezítlábas gyerek a cipőt nézte.”

 

„A kátrány átnedvesítette a hulla arcát. A szemgödrökben összegyűlt szurokcseppek könnyekhez hasonlítottak. Egyébként a szurok következtében a halál enyészete láthatólag lelassult…”

 

„Régi szokás Angliában, hogy bekátrányozzák a csempészeket. A tengerparton akasztották fel őket, bevonták szurokkal, és otthagyták az akasztófán. A példának nyilvánosságra van szüksége, s a kátrányos példák jobban megragadnak. Ez a kátrány képviselte az emberiséget. Így nem kellette annyiszor cserélni az akasztottat.”

 

„Gyászos igézet bűvölte el a gyermeket. […] Nézte a rámeredő arcot. Az meg visszanézett rá. Nézte őt, bár nem volt szeme.”

 

„Az űr harsogó trombitái elhallgattak.”

 

„A sötétség lehetőségei határtalanok. Minden lehetséges, még az is, hogy megmenekül az ember. A kiút láthatatlan bár, de fellelhető. Hogy jutott át a gyermek a hóesésben a keskeny szoroson, a tenger két zord torka közt, tévelyegve a földszoroson, maga sem tudta volna megmondani. Csúszott, kúszott, bukfencezett, tapogatózott, ment, kitartott, ez az egész. Ez minden diadal titka.”

 

„Újabb nesz. Ha az árnyak kiáltani tudnának, ilyen volna a hangjuk. Átható, szívbe markoló, gyönge hang. Mert hang volt. Lélek volt benne. Szív dobogott mögötte, s mégis önkéntelennek tetszett. Segélyt kérő jajgatás, de mintha öntudatlan jajgatás, segélykiáltás volna. Talán első lélegzése valakinek, talán utolsó sóhaja. Egyformán távol a hörgéstől, mely lezárja, s a sikolytól, mely megkezdi az életet. Lélegzett, fuldoklott, sírt ez a hang. Komor könyörgés az áthatolhatatlan sötétben.”

 

„A hang újból megszólalt. A domb alól jött. A gyermek leguggolt a hóbucka előtt, s két kézzel hozzálátott az eltakarításához. A hó alól emberi alak bontakozott ki, s keze alól a gödörből, melyet vájt, egy sápadt arc bukkant fel.

De nem ez kiáltott. Szeme csukva volt, szája nyitva, de tele hóval.

Mozdulatlan volt. Meg sem moccant a gyermek keze alatt. A gyermek, aki ujjaival kaparta ki, megreszketett, mikor hideg arcához ért. Egy asszony volt, szétszórt haja elterült a hóban.

Meghalt.

A gyermek tovább hányta a havat. Kibontakozott a halott nyaka, majd a felső törzse is, mely kilátszott rongyai alól.

Egyszerre csak gyenge mozgást érzett ujjai alatt. Valami kis eltemetett test mozdult meg. A gyermek gyorsan szórta a havat, s egy hidegtől elkékült csecsemő nyomorult, törékeny, de még elő testére bukkant, aki meztelenül tapadt a halott nő meztelen keblére.

Egy kislány volt. Bebugyolálták, de nem volt elég rongy, s ahogy vergődött, kifordult pólyájából. Alatta sovány teste és fölötte lehelete kissé megolvasztotta a havat. Egy dajka öt- vagy hathónaposra becsülte volna, de körülbelül egyéves volt. Fejlődését szomorúan befolyásolta a nyomor és az angolkór. Mikor arca kiszabadult, a csecsemő felsírt és tovább nyöszörgött. Anyja igazán halott lehetett, ha nem ébredt fel erre a hangra.

A gyermek karjába vette a csecsemőt.

A megmerevedett anya rettenetes látvány volt. Kísérteties sugárzás áradt belőle. Nyitott, mozdulatlan szája már a sötétség nyelvén felelt azokra a kérdésekre, amelyeket a láthatatlanok intéznek a halottakhoz. A jeges síkságok sápadt visszfénye tükröződött arcán. Fiatal homlok a barna haj alatt, méltatlankodva összeráncolt szemöldök, összeszorított orrlyukak, csukott szemhéj, zúzmarától összeragadt pillák, s a szeme sarkától az ajka szögletéig a könnyek mély árka. A halott villogott a hóban. A tél és a sír nem bántja egymást. A hulla: megdermedt ember. Megrázó volt a keblek meztelensége. Megtették a magukét. Rajtuk volt az élet magasztos hervadása, s az anyai fenség, amely a szűzi tisztaság helyébe lépett. Az egyik emlő hegyén fehér gyöngy csillogott. Egy megfagyott tejcsöpp.

Mondjuk meg mindjárt, hogy a síkon, ahol az eltévedt fiú bolyongott, egy koldusasszony szoptatta csecsemőjét, s szállást keresve pár órával előbb maga is eltévedt. Megdermedt, elesett a viharban, és nem tudott felkelni többé. A hó elborította. Magához szorította csecsemőjét, ahogy tudta, és kiszenvedett.

A kislány megpróbált tovább szopni a márványkemény mellből.

Szomorú bizalom, amelyet a természet rendelt így, mert úgy látszik, hogy az anya még utolsó lehelete után is képes egy utolsó szoptatásra.

De a kisgyermek szája nem talált rá a mellre, ahol a haláltól ellopott tejcsepp megfagyott, és a csecsemő, aki jobba hozzá volt szokva a bölcsőhöz, mint a sírhoz fölsírt.

A kis elhagyott meghallotta a kis haldoklót. Kikaparta a hó alól. A karjába vette. A csöppség abbahagyta a sírást. A két gyermek arca összeért, s a csecsemő megkékült ajkai úgy tapadtak a fiú arcára, mint az anyai mellre.

A kislány szívét már-már megállította a megalvadó vér. Anyja átadott neki valamit a halálból; a hulla közli tulajdonságait: hűvössége másra is átterjed. Lába, keze, karja, térde megbénult a hidegtől. […] Az anya fekve maradt, háttal a havon, arccal az éjszakának fordulva. De abban a pillanatban, mikor a fiú levetkőzött, hogy a kislányt beburkolja, a végtelenség mélyéből, ahol volt, az anya talán látta őket.”

 

„Éva abba bukott bele, hogy a tiltott gyümölcsöt megengedettnek tekintette, és akkor diadalmaskodott, mikor a megengedett gyümölcsöt tiltottnak jelentette ki.”

 

„Mert a házasságban az úr áll szemben szolgálójával, ott, ahol azelőtt a királynő uralkodott rabszolgája felett.”

 

„Az álom szomszédos mindama titkokkal, amelyek túl vannak az életen.”

 

„A kolosszus nézi a vállán ölő pigmeust.”

 

„Ha valaki csupa sötétség, hogy bocsáthatna meg a ragyogásnak?”

 

„Az udvarnál kétféleképpen érvényesülhet az ember: ha a felhők közt fenséges, s ha a sárban hatalmas.”

 

„Finom kínzás – e kifejezés Bodintől való; talán három borzalmas értelme van: a kínzás keresése, a megkínzott szenvedése, a kínzó élvezete.”

 

„Ha az ember áttetsző lenne, látnánk a lángokat.”

 

„Rettenetes elgondolni, hogy ítélkezéseink nem az igazságot tükrözik.”

 

„És felcserélődnek a szerepek. A megalázott oroszlán a húsában érzi a rovar fullánkját, a bolha pedig büszkén mondhatja: oroszlán vére csörgedezik bennem.”

 

„A holnap szófogadatlan. A véletlennek nincs fegyelme.”

 

„…Dea magánya komor volt, mert nem látott, Gwynplain-é kétségbeejtő, mert mindent látott”

 

„Nem egyedül vagy a világon: mások is éheznek és fáznak. Ha nem lett volna hideg, Dea nem lenne vak, s ha Dea nem lenne vak, nem szeretne téged: gondolkozz ezen, taknyos!”

 

„Vándorember, aki lelkével éppúgy tévelyeg, mint lábával…”

 

„Az áltudomány az igazinak ürüléke”

 

„ – A thalagssigla és az aglaphotus, e két növény, este világít.

Nappal virágok, éjjel csillagok.

Merően Ursusra nézett.

- Mit szól ehhez?

- Minden növény lámpa. Az illat a fényük.”

 

„Gwynplaine-nek sejtelme sem volt arról, milyen a felsőbb körök galantériája, hogy hány felélt szerető csontja fehérlik a szenvedélyes varázslónők álmatag barlangjai körül…”

 

„Merengése sötét világba sodort, ahol minden elmosódik.”

 

„Pro signo exeundi, sursum trahe” („A hívás jelére kelj fel”)

 

„A seriff folytatta:

- A törvényt mindenki tiszteli, a latrok kivételével, akik megfertőzik az erdőt, hol az őzek borjaikat ellik.”

 

„Hardquanonne”

 

„Néha-néha megmozdult ágyán a hercegnő, oly puhán, ahogy a füst a levegőbe vész, ahogy a felhő változtatja alakját.”