„Amikor a szív szól, az észnek nem illik akadékoskodnia. A giccs birodalmában a szív diktatúrája uralkodik.”

 

„Ha életünk minden másodperce a végtelenségig ismétlődne, úgy oda lennénk szögezve az örökkévalósághoz, mint Jézus a keresztfához. A gondolat hátborzongató. Az örök visszatérés világában minden mozdulatra a felelősség elviselhetetlen súlya nehezedik. Ezért nevezte Nietzsche az örök visszatérés gondolatát a legsúlyosabb tehernek (das schwerste Gewicht).

 

„… a motorbiciklijére görnyedő ember csak a száguldás jelen pillanatára tud figyelni: múlttól-jövőtől elvágott időtöredékbe kapaszkodik, kiszakad az idő folytonosságából; kívül kerül az időn; másképp mondva eksztázisban van; ebben az állapotban mit sem tud a koráról, a feleségéről, a gyerekeiről, a gondjairól, következésképpen nem is fél, mert a félelem forrása a jövőben van, s aki megszabadul a jövőtől, annak nincs félnivalója.

     Az eksztázisnak ezzel a formájával, a sebességgel a technikai forradalom ajándékozta meg az embert. A motorossal ellentétben a futó ember mindig érzékeli a testét, kénytelen a vízhólyagjaira, a lihegésére figyelni; amikor fut, érzi a súlyát, a korát, soha ennyire nincs tudatában önmagának s életidejének. De mindjárt más a helyzet, ha a sebesség képességét egy gépre ruházza: ezzel kikapcsolja a testét, testetlen, anyagtalan sebességnek adja át magát, a tiszta sebességnek, az eksztázis-sebességének.”

„Az Aktualitás akkor Magasztos, ha az ember a színpad előterében szenved, a háttérben sortüzek ropognak, s az egész fölött a halál arkangyala lebeg.”

 

„… csöndek honoltak.”

 

„Oh, felszabadító segglyuk!”

 

„… általában azt hiszik, hogy az ember esélyeit többé-kevésbe a megjelenés határozza meg, hogy szép-e vagy csúnya az arca, hogy milyen az alakja, dús haja van-e vagy kopasz. Tévedés. A hangon múlik minden.”

 

 

 

„Véleményem szerint egy nagy mű csakis művészete történetén belül születhet meg, oly módon, hogy részt vesz ebben a történetben. Csakis ezen a történeten belül lehet megragadni azt, ami új, és azt, ami ismétlődő, azt, ami lelemény, és azt, ami utánzás, más szavakkal szólva egy mű csakis a regény történetén belül létezhet mint olyan érték, amely megkülönböztethető és értékelhető. Épp ezért semmit sem tartok olyan szörnyűségesnek a művészetre nézve, mintha egy mű kizuhan tulajdon történetéből, mivelhogy olyan káoszba zuhan akkor, ahol már nem észlelhetők az esztétikai értékek.”

 

„A regény történetének különböző szakaszaiban különböző nemzetek ragadták magukhoz a kezdeményezést, mint egy stafétaversenyben: először Itália Boccaccióval, a nagy előfutárral;

azután Rabelais Franciaországa; majd Cervantes és a pikareszk regény Spanyolországa; a nagy angol regény XVIII. százada, a vége felé Goethe német közbelépésével; a XIX. század teljes egészében Franciaországé, majd az utolsó harmadában bevonul az orosz regény és nyomban utána a skandináv. Következik a XX. század és annak közép-európai kalandja, Kafkával, Musillal, Brochhal és Gombroviczcsal…”

 

„Hiszek abban, hogy ez a két látszólag ellentétes állapot, az álom és a valóság egyszer egységbe olvad majd egy abszolút valóságban, ha szabad így neveznem, a valóságfelettiségben (surréalité)” [André Breton]

 

„Kafka értette meg velem, hogy másképpen is lehet írni.” [Gabriel García Marquez]

 

„Nem tudok szabadulni egy képtől: a néphit szerint az agónia pillanatában a haldokló elvonulni látja szeme előtt egész elmúlt életét. Sztravinszkij művében az európai zene ezeresztendős életére emlékezett; utolsó álma volt ez, mielőtt örök, élmok nélküli alvásba merülne.”

 

„Az eksztázis fogalmát általában a nagy, misztikus pillanatokhoz kapcsoljuk. Pedig van mindennapi, banális, vulgáris eksztázis is: a düh, a gyorshajtás, a zaj által kiváltott süketség, a labdarúgó-mérkőzések eksztázisa. Élni annyi, mint állandóan nagy erőfeszítéssel arra törekedni, hogy ne veszítsük szem elől önmagunkat, mindig szilárdan jelen legyünk önmagunkban, sztásziszunkban. Ha csak egy rövid másodpercre kilépünk magunkból, a halál határmezsgyéjére érünk.”

 

„Emlékszem Picasso prágai kiállítására, a hatvanas évek közepén. Megragadt bennem egy festmény. Egy nő meg egy férfi görögdinnyét eszik; a nő ül, a férfi a földön fekszik, lábát elmondhatatlan örömmel az ég felé löki. És mindez olyan  gondtalansággal van megfestve, hogy azt gondoltam magamban: amikor ezt a képet festette, Picasso alighanem ugyanolyan örömöt érzett, mint a férfi, aki égnek emeli a lábát.”

 

„Ahelyett, hogy Bach elfelejtéséről beszélnék, akár visszájára is fordíthatnám ezt a gondolatot, mondván: Bach az első nagy zeneszerző, aki művének roppant súlyával arra kényszerítette a közönséget, hogy zenéjét, jóllehet az már a múlthoz tartozik, figyelembe vegye. Ez az eset előzmény nélküli, hiszen a társadalom a XIX. századig szinte kizárólag kortárs zenét hallgatott. A zenei múlttal nem volt eleven kapcsolata: a muzsikusok, még ha tanulmányozták is az előző korok zenéjét (amit ritkán tettek meg), nyilvánosan nemigen játszották. A múlt zenéje csak a XIX. század során kezd életre kelni a kortárs zene melett, fokozatosan egyre nagyobb teret hódít, olyannyira, hogy a XX. században a jelen és a múlt aránya fordított lesz: jóval többet hallgatják a régi korok zenéjét, mint a kortárs zené, amely napjainkban végül szinte teljesen kiszorult a hangversenytermekből.”

 

„Hogy ne tudd meg soha, mit éltél meg.”

 

„1948 után, amikor szülőhazámban a kommunista forradalom zajlott megértettem, milyen hatalmas szerepet játszik a lírai vakság a Rémuralom idején, mely az én szememben az az idő volt, amikor „a költő együtt uralkodik a hóhérral” (Az élet máshol van).”

 

„De az észrevételnél is kedvesebb számomra annak az embernek a képe, aki nem sokkal azelőtt, hogy elindulna arra a rettenetes utazásra, egy gyerek jelenlétében fennhangon gondolkodik a műalkotás kompozíciójának kérdéseiről.”

 

„Egy szép nap rettenetes gondolat jutott eszembe: és ha nem a belső szabadság diktálja ezeket a lázadásokat, nem a bátorság, hanem annak a vágya, hogy elnyerjük annak a másik törvényszéknek tetszését, amely a sötétben már felkészíti esküdteit.”

 

„kibontanám a metaforát: Kafka regényének nyitott ablakai Tolsztoj tájára nyílnak; arra a világra, ahol a regényhősök még életük legkegyetlenebb pillanataiban is megőrzik a döntés szabadságát, s ez a szabadság ajándékozza meg életüket azzal a boldog kiszámíthatatlansággal, amely a költészet forrása.”

 

„Faulkner határozottan kijelentette, hogy semmi mást nem akar maga után hagyni, „csak a nyomtatott könyveket”, vagyis semmit, amit halála után a kukázók megtalálnak majd. Ugyanazt óhajtotta tehát, amit Kafka, és ugyanúgy engedelmeskedtek neki, mint Kafkának: mindent kiadtak, amit csak össze tudtak kotorni.”

 

„…a motívumok szereplőket keresnek maguknak, a szereplők motívumokat, a szereplők hosszasan harcolnak a főszerepért; Sztavroginnak házasnak kellene lennie, de „kivel?”, kérdi magától Dosztojevszkij, és egymás után három nővel próbálja összeházasítani stb.”

 

„Egy szép nap, amikor újraolvassuk feljegyzéseinket, ráébredünk, hogy egyetlen képet sem tudunk felidézni. És ami ennél is rosszabb: a képzelet nem tud emlékezetünk segítségére sietni és rekonstruálni azt, amit elfelejtettünk. Mert a jelen, a jelen konkrétuma, mint megvizsgálandó jelenség, mint struktúra, ismeretlen bolygó a számunkra; sem emlékezetünkben meg őrizni nem tudjuk tehát, sem a képzelettel rekonstruálni. Úgy halunk meg, hogy nem tudjuk, mit éltünk meg.”

 

 

 

„Gérard de Narvalnak még csecsemőkorában meghalt az anyja, mindazonáltal egész életét gyönyörű szeme hipnotizáló pillantása igézetében élte le.”

 

„A szabadság nem ott kezdődik, ahol eltemetik vagy megtagadják a szülőket, hanem ott, ahol nincsenek:

Ott, ahol az ember valakiből megszületik, anélkül hogy tudná, kiből.

Ott, ahol az ember egy erdőben elhajított tojásból születik.

Ott, ahol az embert a menny taszítja le a földre, s ő úgy teszi a lábát a világra, hogy nem érez hálát.”

 

„Az, ami az egyetemista lány és Jaromil szerelmének első hetében megszületett, az maga Jaromil volt…”

 

„- Azt hiszem, a szerelemben nincsenek kompromisszumok. A szerelem azt jelenti – mindent odaadni.”

 

„De Arthur Rimbaud újra és újra menekült: menekült, tarkóján egy eloldozhatatlan nyakörvvel, és menekülvén verseket költött.”

 

„Hát tényleg nincs menekvés a tükörházból?”

 

„Csak az igazi költő tudja, hogy milyen végtelenül erős az a vágy, hogy az ember ne legyen költő, hogy elhagyja a tükörházat, ahol fülsiketítő csend uralkodik.

énekemet”

 

„Jaromil rádöbbent, hogy félreértés áldozata lett; a vörös hajú egyáltalán nem a saját halálát ígérte neki, mikor azt mondta, hogy nem tudna nélküle élni…”

 

„Csak az igazi költő tudja, hogy milyen nyomasztó érzés is a költészet tükörházában lenni. Az ablakon túlról lövések távoli zaja hallik, s a szív összeszorul a sóvárgó mehetnéktől; Lermontov begombolja az egyenruháját; Byron az éjjeliszekrény fiókjába rejti revolverét; Wolker verslábakon menetel együtt a tömeggel; Halas rímekbe szedve átkozódik; Majakovszkij önnön versének tapos a torkára; fenséges ütközet folyik a tükörben.

De vigyázat! Ha a költők egyszer véletlenül átlépik a tükörház küszöbét, végük, mert hisz nem tudnak lőni, s ha mégis lőnek, saját fejüket találják el.

Ó, jaj, hallják őket? Már jönnek is! Felfelé vágtat a ló a Kaukázus szerpentinjein, nyergében Lermontov ül, kezében pisztoly. És megint csattognak a patkók, s zörögnek a kocsi kerekei! Puskin jő, nála is pisztoly van, s ő is párbajra siet!

És ez a zaj? Mi ez? Villamos; lassú, zörgő-zötyögő prágai villamos; Jaromil utazik rajta, az egyik elővárosból a másikba tart; sötét ruhát visel, nyakkendőt, télikabátot és kalapot.”

 

„Szóval mégiscsak víz? Semmi tűz?”

 

 

„Az eposzok hősei győznek, vagy ha legyőzik őket, utolsó leheletükig megőrzik nagyságukat. Don Quijotét legyőzik. Ebben pedig nincs semmi nagyság. Mert eleve nyilvánvaló minden: az emberi élet mint olyan: vereség. Az egyetlen dolog, ami az életnek nevezett elkerülhetetlen vereséggel szemben megmarad nekünk, az, hogy igyekszünk megérteni. Ez a regény művészetének létoka.” (18.o.)

(Szegény Alonso Quijada)

 

„A XIX. Század azoknak a robbanásoknak évtizedeiben született, amelyek több alkalommal is a pincétől a padlásig felforgatták egész Európát. Valami alapvető dolog változott meg akkor az emberi létben, mégpedig hosszú időre: a történelem minden egyes ember tapasztalatává lett; ez ember kezdte megérteni, hogy nem ugyanabban a világban fog meghalni, mit amelyben született: a történelem órája hangosan kezdte hirdetni az időt, hirdette mindenütt, még a regények bensejében is, amelyeknek idejét egyszerre csak számolni kezdték és keltezték is.” (23.o.)

(A jelen idő nyomában)

 

„Foglaljuk össze a helyzetet: Anna azért ment a pályaudvarra, hogy találkozzon Vronszkijjal, nem pedig azért, hogy megölje magát; a peronon hirtelen rátör egy emlék, megigézi annak váratlan lehetősége, hogy befejezett és szép formát adjon szerelme történetének: hogy összekapcsolja a kezdetét a végével a pályaudvar azonos díszletének segítségével és a kerék alatti halál azonos motívumával: az ember ugyanis, anélkül, hogy tudná, a szépség igézetében él, és Anna, akit fojtogat a lét rútsága, most még érzékenyebb erre.

Lemegy néhány lépcsőn, és a sínek mellett találja magát. Közeledik a tehervonat. „Olyan érzés fogta el, mint amikor hajdan a fürdőben a vízbe készült menni…”

Csodálatos mondat! Egyetlen pillanat alatt, élete utolsó pillanatában a rendkívüli komorság egybeolvad egy kedves, mindennapi, könnyű emlékkel! Anna még halálának patetikus pillanatában is messze jár Szophoklész tragikus útjától. Nem tér le a próza rejtélyes útjáról, ahol a rútság találkozik a szépséggel, ahol a racionális enged az illogikusnak és ahol a rejtély mindig rejtély marad.)

„Válla közé húzta a fejét és a vagon alá esett, a kezére.” (34.o.)

 

„Európának nem sikerült történeti egységként elgondolnia irodalmát, és nem győzöm ismételni, hogy ez helyrehozhatatlan szellemi kudarc. Mert hogy a regény történeténél maradjunk: Rabelais-ra válaszol Sterne, Sterne ihleti Diretot-t, Cervantesre hivatkozik minduntalan Fielding, Fieldinghez méri magát Stendhal, Flaubert hagyománya folytatódik Joyce művében, Joyce-ról való elmélkedése során bontja ki a maga regénypolitikáját Broch, Kafka érteti meg García Márquezzel, hogy nem lehetetlen kiszabadulni a hagyományból és „másképpen írni”.

Amint az imént mondtam, elsőként Goethe fogalmazta meg: „Ma már nem sokat jelent a nemzeti irodalom, beléptünk a világirodalom (die Welt-Literatur) korába, és most kinek-kinek az a dolga, hogy siettesse ezt a korszakot.” Ez, hogy így fejezzem ki magam, Goethe testamentuma. Még egy elárult testamentum. Mert üssenek fel bármilyen kézikönyvet, bármilyen antalógiát, az egyetemes irodalmat mindig nemzeti irodalmak egymás mellé helyezéseként mutatják be. Mint az irodalmak történetét!  Az irodalmakét, többes számban!

Pedig Rabelais-t, akit a honfitársai mindig is alábecsültek, senki sem értette meg jobban, mint egy orosz: Bahtyin; Dosztojevszkijt egy francia: Gide; Ibsent egy ír: G. B. Shaw; James Joyce-t egy osztrák: Hermann Broch; a nagy észak-amerikai nemzedék, Hemingway, Faulkner, Dos Passos egyetemes jelentőségét elsősorban francia ismerték fel („Franciaországban egy irodalmi mozgalom atyja vagyok”, írta 1946-ban Faulkner, azon panaszkodva, hogy hazájában süketek a műveire). Ez a néhány példa nem csupa bizarr kivétel a szabály alól; nem ez a szabály: a földrajzi távlat eltávolítja a megfigyelőt a helyi kontextustól, és lehetővé teszi számára, hogy felölelje a Welt-Literatur nagy kontextusát, amely egyedül képes felmutatni egy regény esztétikai értékét, vagyis azt, hogy a létnek milyen ismeretlen aspektusait sikerült a regénynek megvilágítania, s hogy milyen újszerű formát talált ehhez.

Azt akarom-e ezzel mondani, hogy egy regény megítéléséhez lemondhatunk eredeti nyelvének ismeretéről? Igen, pontosan ezt. Gide nem tudott oroszul, G. B. Shaw sem értett norvégül, Sartre nem eredetiben olvasta Dos Passost. Ha Witold Gombrowicz és Danilo Kiš könyveinek megítélése kizárólag azokon múlt volna, akik lengyelül és szerbül tudnak, sohasem fedezték volna fel radikális esztétikai újszerűségüket.”(43.o.)

 

 „Aki azt hiszi, hogy egy nagy regény életét meghosszabbíthatja egy adaptációval, valójában mauzóleumot épít, ahol csupán a márványba vésett rövid felirat emlékeztet annak a nevére, aki nem nyugszik ott.” (163.o.)

 

„Vannak esetek, amikor egy nagy regény hiánya jóvátehetetlen.” (165.o.)

 

„Bűvészmutatványával a nyelvtan egy halom egyént egyetlen entitássá tud változtatni, egyetlen alannyá, egyetlen „szubjektum”-má, akit „mi”-nek vagy „ők”-nek hívnak, de aki konkrét valóságként nem létezik.” (173.o.)

 

„Valamennyi európai művészet, mindegyik a maga idején, így röppent a magasba, tulajdon történetévé alakulva. Ez volt Európa nagy csodája: nem a művészete, hanem a történetté voltozott művészete.

A csodák sajnos rövid életűek. Aki felröppen, annak egyszer le kell szállnia a földre. Szorongás fog el: elképzelem azt a napot, amikor a művészet már nem fogja a soha nem mondottat keresni, és engedelmesen visszahátrál a kollektív élet szolgálatába, amely azt fogja követelni tőle, hogy tegye széppé az ismétlést és segítse abban az egyént, hogy békésen és boldogan beolvadjon a lét egyformaságába.

Mert a művészet története mulandó. A művészet fecsegése örök.” (177.o.)