„- Már az imént is szerettem volna megkérdezni, mit szándékozik csinálni ma este, amennyiben nem titok?

-Semmiféle titok nincs benne. Most hazamegyek a Szadovajára, este tízkor pedig ülést tartunk a TÖMEGÍR-ben, és én fogok elnökölni.

-Ez sajnos lehetetlen – jelentette ki az idegen határozottan.

-És miért, ha szabad kérdeznem?

-Azért – felelte az idegen, és hunyorogva nézett fel az égre, ahol fekete madarak keringtek nesztelenül az esti hűvösség előérzetében -, azért, mert Annuska már megvette a napraforgóolajat, sőt nem csak megvette, hanem ki is öntötte.”

 

„- Mihail Alexandrovics! – szólította Woland halkan a fejet és a megölt férfi szemhéja felnyílt, a halott arcában Margarita elborzadva eleven, értelemmel és szenvedéssel teli szemeket pillantott meg.

Minden beteljesült, igaz-e? – folytatta Woland, a fej szemébe nézve. – A fejét egy nő vágta le, az ülést nem tartották meg, és a lakásában lakom. Mindez tény. A tény pedig a legmakacsabb dolog ezen a világon.”

 

„A város fülledtsége után Júdást szinte elkábította a tavaszi éjszaka, a kertekből hullámokban áradó akác- meg mirtuszillat.

A kaput nem őrizték, egy lélek nem volt sehol; még egy-két perc, és Júdás már a terebélyes vén olajfák titokzatos árnyékában sietett tovább. Az út hegynek felfelé vitt. Júdás lihegve kapaszkodott felfelé, néha kijutott az árnyékból, a hold cifra mintájú szőnyeget vetített lába elé; azokra a szőnyegekre emlékeztette, amelyeket Nisza féltékeny férjének üzletében látott.

Bal kéz felől egy kis tisztáson hamarosan megpillantotta az olajütő súlyos kőkerekét meg egy rakás hordót. A ligetben nem volt senki, a munka már napszálltával befejeződött, és Júdás feje fölött csalogányok raja csattogott, zengett.

Közeledett céljához. Tudta, hogy jobb felől, a sötétben, nemsokára meghallja a vízesés halk csobogását a mesterséges barlang fölött. Nem csalatkozott, csakugyan meghallotta a csobogást. Egyre hűvösödött a levegő. Ekkor Júdás meglassította lépteit, és halkan szólította az asszonyt:

- Nisza!

Nisza helyett azonban izmos férfialak vált el a legközelebbi olajfa göcsörtös törzsétől, kiugrott az út közepére, valami villant kezében, de csak egy futó pillanatra. Júdás halkan felkiáltott, megfordult, de hátulról egy másik férfi állta el útját.

Az első, aki előtte termett, megkérdezte:

- Mennyit kaptál? Mondd meg, ha az életed kedves!

Júdás szívében remény lobbant fel, kétségbeesetten felordított.

- Harminc tetradrachmát! Harminc tetradrachmát! Nálam van az egész! Tessék, itt a pénz! Vigyétek, de hagyjátok meg az életemet!

Az előtte állá férfi nyomban kikapta Júdás kezéből az erszényt. És háta mögött ugyanabban a pillanatban villant a kés, és behatolt a szerelmes férfi lapockája alatt. Júdás előrebukott, két keze horgasodó ujjakkal a levegőbe kapaszkodott. Testét az előtte álló férfi tőre fogadta: markolatáig hatolt Júdás szívébe.

- Ni... sza... - mondta Júdás, immár nem saját magas, tiszta és fiatal hangján, hanem mély, rekedtes hörgéssel; több hangot már nem is adott. Teste olyan súllyal zuhant le, hogy döngött alatta a föld.

Ekkor harmadik férfialak jelent meg az úton. Ez a harmadik csuklyás köpönyegbe volt burkolózva.

- Siessetek - parancsolt rá a másik kettőre. A gyilkosok gyorsan egy darab bőrbe csomagolták az erszényt meg az írást, melyet a harmadik odanyújtott, és a kis csomagot keresztbe átkötötték madzaggal. A második az inge alá dugta a csomagot, azután mind a két gyilkos eltűnt az útról, elnyelte őket a sötétség, az olajfák sűrű árnyéka. A harmadik, a csuklyás, leguggolt a meggyilkolt mellett, és arcát fürkészte. Krétafehérnek látta a homályban, és átszellemülten szépnek.

Néhány másodperccel ezután már nem volt élő ember az olajligetben. A halott szétvetett karokkal feküdt. Bal lába egy holdfényes foltba nyúlt, úgyhogy tisztán látszott szandáljának minden egyes bőrszíja. A Gethsemáné-kert addigra már zengett, visszhangzott a fülemilék dalától.”

 

„Afranius elbeszélte: míg ő maga Júdás ügyével foglalkozott, a titkos őrség egy osztaga, Afranius helyettesének vezetésével, naplementekor fölért a dombra. Az egyik holttestet már nem találták ott. - Pilátus összerezzent:

- Hogy én ezt nem láttam előre!... - mondta rekedten.

- Ne nyugtalankodjék, helytartó - csitította Afranius, és folytatta beszámolóját: - Dismas és Gestas holttestét összeszedték, addigra már ragadozó madarak vájták ki szemüket... és nyomban a harmadik tetem keresésére indultak. Hamarosan meg is találták. A Koponyahegy északi lejtőjén lévő barlangban egy ember...

- Lévi Máté - szólt Pilátus, nem kérdő, hanem állító hangsúllyal.

- Úgy van, prokurátor... Lévi Máté ott a barlangban várta, hogy beesteledjék. Vele volt Jesua Ha-Nocri mezítelen teteme. Amikor az egyik őr fáklyával behatolt a barlangba, Lévi kétségbeesett, tombolni kezdett. Olyasmit ordítozott, hogy ő nem követett el semmiféle bűncselekményt, a törvény szerint akárkinek jogában áll eltemetni egy halálra ítélt bűnöst, ha éppen úgy tartja kedve. Azt is mondta, hogy nem hajlandó megválni a tetemtől. Összefüggéstelen szavakat kiabált, hol könyörgött, hol fenyegetőzött, átkozódott...

- Meg kellett kötözni? - kérdezte Pilátus komoran.

- Nem, ó, nem, prokurátor - válaszolta Afranius megnyugtatóan. - Sikerült lecsillapítani az orcátlan dühöngőt; megmagyarázták neki, hogy a test eltemettetik. Lévi felfogta, és elcsendesült, de kijelentette, nem távozik, hanem jelen akar lenni a temetésnél. Azt mondta, akkor se megy el, ha megölik, sőt erre a célra felajánlotta a nála lévő kenyérvágó kést.

- Elkergették? - kérdezte Pilátus fojtottan.

- Nem, ó, nem, prokurátor. Helyettesem megengedte, hogy jelen legyen a temetésen.

- Melyik helyettese vezette az akciót?

- Tolmaeus - felelte Afranius, és aggodalmasan kérdezte: - Talán hibát követett el?

- Folytassa, kérem - mondta Pilátus. - Hibáról szó sincs. Általában meg vagyok lepve, Afranius: úgy látom, olyan emberrel van dolgom, aki sosem követ el hibát; és ez az ember: maga.

- Lévi Mátét a kivégzettek testével együtt feltették a szekérre, és két óra múlva elérkeztek egy lakatlan hasadékhoz, Jerusalaimtól északra. Az osztag katonái, felváltva, egy óra leforgása alatt mély gödröket ástak, és belétemették mind a három elítéltet.

- Ruhátlanul?

- Nem, prokurátor, az osztag chitonokat vitt magával erre a célra. Az eltemetettek ujjára gyűrűt húztak, Jesua gyűrűjén egy bevágás van, Dismasén kettő, Gestasén három. A sírt behányták, lefedték kővel. Tolmaeus mit sem tud az ismertetőjelről.

- Ó, ha ezt előre sejtettem volna - morfondírozott Pilátus, homlokát redőkbe vonva. - Beszélnem kellett volna azzal a Lévi Mátéval...

- Odakinn várakozik, hégemón.

Pilátus tágra nyílt szemmel, hosszan nézett Afraniusra, majd megszólalt:

- Köszönöm, amit ebben az ügyben végzett. Kérem, holnap küldje el hozzám Tolmaeust, de előbb közölje vele, hogy megelégedésemet akarom neki kifejezni; önt pedig, Afranius, arra kérem - s a széken heverő derékszíja táskájából gyűrűt vett elő, és odanyújtotta a titkosszolgálat parancsnokának -, kérem, fogadja ezt el tőlem emlékül.

Afranius mélyen meghajolt:

- Kitüntetésnek veszem, helytartó!

- A temetést végző osztag kapjon jutalmat. A Júdást elszalasztó nyomozók részesüljenek szigorú feddésben. Lévi Mátét pedig kéretem ide, most rögtön. Részletes tájékoztatást akarok tőle kérni Jesua ügyében.”

 

„A prokurátor mohón, kissé riadtan s gyanakvón fürkészte a jövevény arcát. Így nézi az ember azt, akiről sokat hallott, akire sokat gondolt, míg végül most szemtől szemben láthatja.

Alig negyvenévesnek látszott, fekete volt, toprongyos, talpig sáros; sandán, farkas módjára villogó szemmel nézett a prokurátorra. Egy szó, mint száz, rút és kellemetlen megjelenésével leginkább városi koldust formázott, abból a fajtából, amely csak úgy hemzseg a templom előtti téren meg az Alsóváros lármás, mocskos piacain.

A hallgatás elég sokáig tartott, s végül is a jövevény furcsa viselkedése törte meg. Lévi Máté arcszíne elváltozott; megtántorodott, és ha piszkos kezével meg nem kapaszkodik az asztal szélében, elvágódott volna.

- Mi lelt? - kérdezte Pilátus.

- Semmi - felelte Lévi Máté, és nagyot nyelt. Vékony, csupasz, piszoktól szürke nyaka kidagadt, és újra lelappadt.

- Mi bajod, válaszolj!

- Elfáradtam. - És Lévi mogorva tekintetét a padlóra szegezte.

- Ülj le - szólította fel Pilátus, a karosszékre mutatva.

Lévi bizalmatlanul nézett a helytartóra, közelebb lépett a karosszékhez, riadtan sandított arany karfájára, végül leült, de nem a karosszékbe, hanem melléje a padlóra.

- Magyarázd meg, mért nem a karosszékbe ültél?

- Koszos vagyok, összepiszkítom - felelte Lévi, földre sütve pillantását.

- Mindjárt kapsz enni.

- Nem kérek semmit.

- Minek hazudsz? - kérdezte Pilátus halkan. - Hisz egész nap nem ettél, tán még régebben. Rendben van, ha nem akarsz, ne egyél. Azért hívattalak, hogy megmutasd a kést, ami nálad volt.

- A katonák elvették, amikor idehoztak. - Majd idegesen hozzátette: - Intézkedjék, hogy visszaadják, mert úgy loptam, és vissza akarom vinni a tulajdonosának.

- Minek loptad?

- Hogy elvágjam a köteleket.

- Marcus! - szólította a prokurátor, és a Patkányölő megjelent a kolonnádban. - Adjátok ide ennek az embernek a kését.

A centurio a derékszíján függő két hüvely egyikéből elővette a mocskos kenyérvágó kést, átadta a helytartónak, s ismét eltávozott.

- Honnét szerezted?

- A hebroni kapunál van egy pékbolt, amint beér az ember a városba, mindjárt bal kéz felől.

Pilátus nézegette a széles pengét, kipróbálta ujjával, elég éles-e, s azután így szólt:

- A kés miatt ne aggódj, visszaviszik a boltba. Most mást kérek tőled. Mutasd meg nekem a pergament, amelyet mindig magadnál hordasz, s amelyre Jesua szavait jegyezted föl.

Lévi gyűlölködve tekintett Pilátusra, és elvigyorodott - olyan gonosz mosolygással, hogy arcát végképp elrútította.

- El akarja venni? - mordult. - Az utolsó kincsemet, mindenemet el akarja venni?

- Nem azt mondtam: add ide - felelte Pilátus. - Azt mondtam: mutasd meg.

Lévi az inge alatt kotorászott, és pergamentekercset húzott elő. Pilátus fogta, kibontotta, lefektette az asztalra a mécsesek közé, és hunyorogva tanulmányozni kezdte a tintával írt, nehezen olvasható betűket. Nehéz volt kihámozni az értelmét a girbegurba sorokból, Pilátus összehúzta a szemöldökét, egészen a pergamen fölé hajolt, ujját végigvezette a sorokon. Nagy nehezen annyit sikerült kihámoznia, hogy a lapon holmi bölcs mondások, adatok, gazdasági följegyzések meg verstöredékek sorakoznak kusza összevisszaságban "...halál nincsen... - olvasta, és utána: - ...tegnap faszénparázson sült gyenge tavaszi bárányt ettünk..."

Pilátus hunyorogva, fintorogva az erőfeszítéstől, efféléket olvasott: "...meglátjuk az élet tiszta vizét... az emberiség átlátszó kristályon átfog a Napba nézni..." S ekkor összerezzent, mert a pergamen legutolsó soraiból e szavak tűntek szemébe: "...legnagyobb bűn... a gyávaság."

Összecsavarta a pergament, és határozott mozdulattal visszaadta Lévinek.

- Fogjad - mondta, majd rövid hallgatás után így folytatta: - Amint látom, tanult ember vagy, kár így egyedül bolyonganod, koldusgúnyában, otthontalanul. Nekem nagy könyvtáram van Caesareában, gazdag vagyok, és szolgálatomba akarlak fogadni. Papiruszaimat fogod rendezni, őrizni, lesz élelmed, tisztességes ruhád.

Lévi felállt, úgy válaszolt:

- Nem. Nem akarlak szolgálni.

A prokurátor arca elsötétült.

- Miért nem? Kellemetlen vagyok neked... vagy félsz tőlem?

Lévi arcát ugyanaz a gonosz mosolygás torzította el:

- Nem, hanem te fogsz tőlem félni. Nem lesz könnyű a szemembe nézned, miután megölted őt.

- Hallgass! - szólt rá Pilátus. - Nesze, fogadd el ezt a pénzt.

Lévi tagadóan rázta fejét, a prokurátor pedig így folytatta:

- Tudom, te Jesua tanítványának vallod magad, de én azt mondom neked, nem értetted meg a tanításait. Mert ha megértetted volna, akkor most elfogadnád, amit felkínálok. Vedd tekintetbe, hogy halála előtt megmondta, nem vádol senkit. - Intőn fölemelte mutatóujját, arca megrándult. - Ő maga föltétlenül elfogadott volna valamit. Te kegyetlen vagy, ő nem volt az. Hová mégy?

Lévi az asztalhoz lépett, mindkét kezével rátámaszkodott, és égő szemmel meredt a helytartóra:

- Vedd tudomásul, hégemón - suttogta -, hogy van valaki Jerusalaimban, akit le fogok szúrni. Azért mondom meg előre, hogy tudd, lesz még vérontás.

- Én is tudom, hogy lesz - felelte Pilátus. - Nem lepnek meg a szavaid. Természetesen engem akarsz megölni, ugye?

- Nem, az amúgy sem sikerülne - válaszolta Lévi rút vigyorgással. - Nem vagyok olyan ostoba, hogy erre számítsak. De a Keriáth-béli Júdást megölöm, ennek szentelem hátralévő életemet.

A helytartó szemében boldog öröm csillant fel, közelebb intette magához Lévi Mátét, és súgva szólt:

- Ez nem fog sikerülni, ne is fáradj. Júdást ma éjszaka megölték.

Lévi hátrahőkölt, őrjöngő pillantást vetett maga köré, felordított:

- Ki tette ezt?

- Ne légy féltékeny - mondta Pilátus, és széles mosollyal dörzsölgette kezeit. - Rajtad kívül is voltak hívei.

- Ki tette? - ismételte Lévi súgva.

Pilátus halkan válaszolt:

- Én tettem.

Lévinek leesett az álla, elképedve meredt a prokurátorra, aki halkan folytatta:

- Ez persze nem sok, de azért mégis valami, amit én tettem. - Majd hozzátette: - No, most elfogadsz tőlem valamit?

Lévi megenyhült, gondolkodott, végül megszólalt:

- Adass nekem egy lap tiszta pergament.

Elmúlt egy óra. Lévi már nem volt a palotában. A hajnal csendjét csak a kertben őrt álló katonák halk léptei törték meg. A hold megfakult, az ég túlsó felén halvány foltocska fehérlett: a hajnalcsillag. A mécsesek réges-rég kihunytak. A helytartó az ágyon feküdt. Kezét arca alá téve aludt, halkan lélegzett. Mellette aludt Banga.

Így érte Niszán hó tizenötödik napjának virradata Ponczius Pilátust, Judea ötödik prokurátorát.”

 

 „- Mostantól fogva mindig együtt leszünk – biztatta álmában a csavargó filozófus, aki hogy, hogy nem, az aranykopjás Lovag útitársául szegődött. – Ahol az egyik, ott a másik. Ha engem emlegetnek, mindig téged is megemlítenek majd.

 

„Kezemben a kézirattal kiléptem az életbe, és életem ezzel véget ért.”

 

„Figyelmét akkor egy kerek torony vonta magára, amely mögötte emelkedett ki a háztetőből. A körbástya falából sárfoltos, rongyos chitonba öltözött, komor arcú férfi lépett ki; fekete szakálla volt, lábán maga készítette szandál.

- Ejha! - kiáltott fel Woland, és csúfondárosan tekintett a jövevényre. - Téged aztán igazán nem vártalak! Mi járatban vagy, hívatlan vendég?

- Hozzád jöttem, gonoszság szelleme, árnyak fejedelme - válaszolta az érkező, és összevont szemöldöke alól dühösen méregette Wolandot.

- Ha hozzám jöttél, miért nem kívánsz jó napot, valaha-volt vámszedő? - rivallt rá Woland.

- Mert azt szeretném, ha leáldozna a napod - válaszolta a jövevény orcátlanul.

- Pedig bele kell törődnöd - válaszolta Woland, és ajkát gúnyos mosolyra húzta. - Mihelyt megjelentél itt a tetőn, máris elvetetted a sulykot. Megmondom, miben van a hiba: a hanghordozásodban. Úgy ejtetted ki a szavakat, mintha nem ismernéd el az árnyékot, sem a gonoszságot. De légy szíves egy pillanatig eltűnődni a kérdésen: mivé lenne az általad képviselt jó, ha nem volna gonosz, és hogyan festene a föld, ha eltűnne róla az árnyék? Hiszen árnyékot vet minden tárgy, minden ember, kivétel nélkül. Itt van például a domb árnyéka. Csak nem akarod megkopasztani a földgolyót, hogy eltávolítsál róla minden fát, minden élőlényt, csak azért, hogy fantáziád kielégítsd, és elgyönyörködhess a kopár fényben? Ostoba vagy.

- Nem óhajtok veled vitatkozni, vén szofista - felelte Lévi Máté.

- Nem is volnál rá képes, hogy velem vitatkozzál, mert, amint már említettem, ostoba vagy - torkolta le Woland, majd megkérdezte: - Nos, miért jöttél? Mondd el röviden, ne untass.

- Ő küldött.

- És mit üzen általad, te rabszolga?

- Nem vagyok rabszolga. A tanítványa vagyok - felelte Lévi Máté egyre dühösebben.

- Más-más nyelven beszélünk, mint mindig, de ez mit sem változtat azon, amiről beszélünk - állapította meg Woland. - Nos?...

- Elolvasta a Mester regényét - mondta Lévi Máté. - És arra kér, vedd magadhoz a Mestert, Margaritájával együtt, és jutalmazd őket örök nyugalommal. Nem túlságosan nehéz feladat ez neked, gonoszság szelleme?

- Nekem semmi sem nehéz, ezt jól tudod - válaszolta Woland, s rövid szünet után megkérdezte: - De miért nem veszitek őt magatokhoz, a fénybe?

- Mert nem érdemli meg a fényt. Nyugodalmat érdemel - válaszolta Lévi csüggedten.

- Mondd meg, hogy meglesz - felelte Woland, és felvillanó szemmel ráförmedt Lévire: - Most pedig hagyjál magunkra.

- Uram kéreti, hogy az asszonyt, aki szereti a Mestert, és érette szenvedett, szintén vegyétek magatokhoz - fordult Lévi Máté Wolandhoz, s most először könyörgőre vált a hangja.

- Nélküled nem is jutott volna eszünkbe! Hordd el magad.”

 

„Istenek, isteneim! Milyen gyászos az estébe borult föld! Milyen sejtelmes a köd a láp felett! Aki bolyongott ebben a ködben, aki sokat szenvedett halála előtt, aki repült földünk felett, erejét meghaladó terhet cipelve, az tudja mindezt. Tudja az, aki megfáradt. És sajnálkozás nélkül hagyja el a föld ködeit, mocsarait, folyóit, könnyű szívvel adja magát a halál kezére, mert tudja, hogy csak a halál fogja őt megvigasztalni.”

 

„Magányos nyárfa, s távolabb, a fák között, túl a sövényen, valamiféle deszkabódé, nyári konyha vagy fürdőház, vagy az ördög tudja micsoda. Minden sivár, örömtelen, az ember a legszívesebben felakasztaná magát arra a magányos nyárfára a palló mellett.”