(1981)

 

„Arra gondoltam, hogy milyen kegyetlen volt hozzá a sors: nemcsak a halállal nyújtotta be a számlát húsz boldog évéért, hanem azzal is, hogy így felnégyeltette, szétszóratta, tönkreroncsoltatta a testét.”

 

 

 „Sosem feküdtem le olyan nővel, akinek ne fizettem volna, és azt a keveset, aki nem volt hivatásos, ésszel-erővel meggyőztem róla, hogy fogadja el a pénzt, akkor is, ha utána kidobja a szemétbe. Húszéves koromban elkezdtem vezetni egy kimutatást: név, életkor, helyszín meg egy rövid emlékeztető a körülményekről és a módozatokról. Ötvenéves koromig ötszáztizennégy nő, akikkel minimum egyszer együtt voltam. Aztán, amikor már a testem nem bírta az iramot annyi nővel, abbahagytam a listát, mert papír nélkül is fejben tudtam tartani őket. Megvolt a magam külön etikája. Sose vettem részt csoportos dáridókon, nyilvános viszonyt se folytattam, nem adtam ki titkokat, és se testi, se lelki kalandokat nem fecsegtem ki, mert fiatalkorom óta tudtam, hogy egyiket se lehet büntetlenül elkövetni.”

„Az egyik nap ott maradtam reggelire Rosa Cabarcasnál, akit teljes gyásza és a szemöldökéig lehúzott kalap ellenére már nem láttam olyan roskatagnak, mint eleinte. A reggelijei híresen remekek voltak, és úgy meg voltak borsozva, hogy könnybe lábadt a szemem. Az első tüzes falat után a sírással küszködve mondtam neki: ma este nem kell, hogy telihold legyen, anélkül is égni fog a seggem.”

 

 

 

„A halált világéletében elkerülhetetlen szakmai kockázatnak tekintette. Valamennyi csatáját a tűzvonalban harcolta végig, és soha egy karcolás sem esett rajta; olyan esztelen nyugalommal járt-kelt az ellenséges tűzben, hogy még a katonái sem tudtak rá más magyarázatot, mint azt, hogy sérthetetlennek hiszi magát. Ép bőrrel vészelt át minden merényletet, amit ellen szőttek, és jó néhányszor az mentette meg az életét, hogy nem a saját ágyában töltötte az éjszakát. Nem voltak testőrei, és minden elővigyázatosság nélkül, bárhol megette és megitta, amit elébe tettek. Egyedül Manuela tudta, hogy ez a közöny nem tudatlanságból vagy fanatizmusból eredt, hanem abból  a szomorú bizonyosságból, hogy ágyban fog meghalni, szegényen és meztelenül, a nép szeretetének vigasza nélkül.”

„Aztán folytatta a keserű panaszlitániát, míg letűnt dicsősége foszlányait egyre messzebbre sodorta a halál szele.”

 

„A tábornok határozott tiltakozása ellenére délután négy órakor díszvacsorát adtak a tiszteletétére az egyik közeli házban. Az eseményt azonban nélküle kellett megrendezni, mert a guayaba hashajtó hatására még éjjel tizenegykor is válságos volt az állapota. Csak feküdt a függőágyban rettenetes görcsök és kínzó szelek közepette, és úgy érezte, hogy a lélek is távozik belőle, a szűnni nem akaró, maró hasmenéssel. A plébános hozott neki valami gyógyszert, amit a házipatikus készített. A tábornok azonban visszautasította. „Már a hatalmat is egy hánytatószer miatt vesztettem el; még egy gyógyszer, és mehetek a másvilágra” – mondta. Rábízta magát a sorsra; csontvázsovány teste reszketett a jeges verítéktől, és nem volt más vigasza, mint a szép gitárzene, aminek foszlányai odaszűrődtek a nélküle megült bankettről. Aztán lassan-lassan elapadt a hasmenésáradat, megszűnt a fájdalom, elhallgatott a zene, és a tábornok ott maradt a semmiben lebegve.”

 

„Lorenzo Cárcamo nézte, ahogy szomorúan és erőtlenül feláll, és rádöbbent, hogy őt is inkább az emlékek súlya nyomasztja, nem az eltelt éveké. Amikor megfogta a kezét, érezte, hogy mindketten lázasak, és arra gondolt, vajon melyikük halála lesz az oka, hogy többé nem látják egymást.”

„Inkább a halált választanám a karjaidban, mint ezt a békét nélküled.”

 

„Különös, csillagtalan éjszaka volt, és a szél árvák sírását és rothadásszagot hozott a tenger felől.”

 

„Egy alkalommal úgy találta, hogy az éppen lediktált levél elég nehézkesre sikerült. Ám ahelyett, hogy újat fogalmazott volna, hozzáírt egy sort az írnokáról: „Amint látja, Martell ma a szokásosnál is ostobább.”

 

„Aztán hagyta, hogy beemeljék a hintóba, és lerogyott az ülésre. A feje erőtlenül a támlára hanyatlott, de a szeme mohón leste az ablakon túl még egyszer, utoljára végigvonuló életet.”

 

(1975)

 

„…és így rendezték a haza sorsát, előzték meg történelmét a kártya jóslatai szerint mindaddig, amíg hírét nem vette a páratlan látnokasszonynak, aki mosdótálak tévedhetetlen vizében fejtette a halált, és elzarándokolt hozzá titokban, nyaktörő öszvércsapásokon, egyetlen tanúval, a nádvágó késes őrangyallal, fel a hegyipuszta-tanyáig, ahol az az ükunokájával élt, aki az egy hónapja halott férjétől három gyermeket szült, és a negyedik is úton volt már, és egy béna, félvak vénasszonyt talált ott, a majdnem vaksötét szobasarokban, ám amint megkérte, hogy tegye a kezét a mosdótál fölé, haloványfehér fény derengett fel a víz belsejében, és íme, ott látta önmagát, hason fekve, a padlón, rangjelzés nélküli uniformisában, lábszárvédőben, aranysarkantyúval, és azt kérdezte, miféle hely ez, s az asszony azt mondta, az alvadt víztükröt végigkutatva, hogy csak akkorka szoba, mint ez itten, meg úgy látom, van egy íróasztal is, meg egy villanyventillátor, meg egy tengerre néző ablak, meg ezek a fehér falak festett lovakkal és egy sárkányos zászlóval, mire ő megintcsak azt mondta,  ahá, mivel ráismert a fogadóteremmel szomszédos irodára, és megkérdezte, kínnal jön-e majd, kínos kórral, de azt felelte, nem, álomban éri, fájdalommentesen, ahá, mondta, és kérdezte reszketve, mikorra várható, mire azt mondta a vénasszony, efelől nyugodt lehet, mert megéri az én koromat, és ő 107 éves volt, de azon túl már 125 évet nem él, erre bólintott, ahá, és megölte függőágyában a béna öregasszonyt, hogy soha senki más ne tudjon halálának körülményeiről, az aranysarkantyú szíjával fojtotta  meg, fájdalom- és sóhajmentesen, mint valami mesterhóhér, jóllehet ő volt az egyetlen lény, ember vagy állat, akit akár háborúban, akár békeidőben megtisztelt azzal, hogy saját kezűleg ölje meg, szegény asszony.” (86.o.)

 

„…ha egyszer a szar kincset fog érni, ők fenék nélkül jönnek a világra, majd meglátják, idézte régi dicsőségének idejéből, sőt, még önmagán is tréfálkozott, azt mondta, fuldokolva a nevetéstől, hogy arra a három hónapra, míg halott lesz, nem érdemes őt Jeruzsálembe vinni, a szent sírba temetni, s minden vitás kérdést azzal a végső érveléssel zárt le, hogy nem számít,

ha valami nem igaz pillanatnyilag, a szentségit, majd az lesz idővel.” (153.o.)

 

„…annyi év után megint énekelt, míg a szúnyogháló ködén át egyetlen hites felesége, Leticia Nazareno hajnali zátonyrafutottbálna-álmát nézte…” (170.o.)

 

„…árva vizihulla-álmainak utolsó éjszakájáig…” (170.o.)

„…nincs az a hiba, amit a tekintéllyel és hatalommal felruházott ember el nem követhet, kivéve egyet: ha olyan parancsot ad ki, amit nem biztos, hogy teljesítenek…” (172.o.)

 

„…ez igen, anyám, Bendición Alvarado, ez csak az igazi diadalmenet, nem az a szar, amit nekem ez a népség itt rendez, összezsugorodottnak és magányosnak érezte magát, nyomasztotta a meleg, a szúnyogok támadás, a díszpáholy aranyozott oszlopai és gyűrött bársonya…”  (174.o.)

 

„…Leticia Nazarenót és a gyereket ízekre tépték és szőröstől-bőröstől felfalták a vásárcsarnok kóbor kutyái, elevenen falták fel őket, tábornok úr, de nem a szokásos kóbor kutyák voltak, hanem valami ragadozók, riadtsárga szemük volt és sima cápabőrük, valaki a kékrókákra éheztette ki őket, hatvan, szakasztott egyforma kutya…” (178.o.)

 

„…elrendelte, hogy döntsék le a vásárcsarnok vaskupoláját, és építsenek a helyén egy kertet magnóliákkal, fürjekkel, benne márványkeresztet, magasabbra érjen, és erősebb fénnyel világítson, mint a világítótorony, hogy az eljövendő nemzedékek emlékezetében örökké továbbéljen a történelem nagy nőalakja, akire ő maga már nem is emlékezett, amikor az emlékművet lerombolta egy éjszakai robbanás, amit senki sem vállalt magára, a magnóliákat megették a disznók, és az emlékkertből bűzlő, iszapos szemétdomb lett, amit ő sose látott, nemcsak azért, mert az elnöki sofőrnek megparancsolta, hogy kerülje el az egykori zöldségpiacot, még ha a fél világot kell is megkerülnöd, hanem mert többé nem ment az utcára azóta, hogy az irodákat átköltöztette a minisztériumok napüveges épületeibe, és minimális személyzettel, egyedül lakta a csupasz házat…” (180.o.)

 

„…haszontalan unszolta José Ignacio Daenz de la Barra, hogy hőn rajongó népe körében töltse el e nevezetes estét, ő még a szokásosnál is előbb rázárta alvótömlöcére a három zárt, három reteszt, három lakatot, hasra feküdt a csupasz téglapadlón, rangjelzés nélküli, durva vászonuniformisában, lábszárvédőben, aranysarkantyúval, jobb karját a feje alá hajtva párnának, ahogyan aztán ráakadtunk a keselyűk torán, mélytengeri állatok és növények fertőjében, s a félálom szitájának ködében hallotta még a nélküle zajló vigasság távoli rakétáit, hallotta az ujjongó muzsikát, az ünnepi harangokat, a sokaság iszapárját: olyan dicsőséget magasztaltak, mely nem az ő dicsősége volt, miközben ő inkább szórakozottan, mint szomorúan mormolta, anyám, Bendición Alvarado, sorsom forrása, száz éve már, a szentségit, száz év, hogy rohan az idő.” (194.o.)

 

„…és a régi dicsőség eme szalmalángutánzatában egybehívatta az udvaron az akadémista tiszteket, akik segítettek lerázni a saját hatalma gályarabláncait, és ihletének szeszélye szerint ránk bökve az ujjával, feltöltötte velünk végelgyengült rendszere legutolsó vezérkarában a Leticio Nazareno és a gyermek haláláért felelős tettesek megüresedett helyeit, akiket hálóingben csíptek el, amint éppen menedéket próbáltak keresni a követségeken, de alig ismert rájuk, elfelejtette a nevüket, hasztalan turkált szíve mélyén a gyűlölet parazsa után, amit holtáig próbált elevenen tartani, csupán a sértett s táplálni már nem érdemes büszkeség hamuját találta, takarodjanak innen, parancsolta, feltették őket az első hajóra, hogy vigye el őket az örök feledésbe…” (215.o.)

 

„…összeszorult szívvel nézett, fohászra fakadva, anyám, Bendición Alvarado, világosítsd meg elmémet a te legbölcsebb fényeddel, mivel végső ideje éjszakáin minduntalan arra a rémképre riadt, hogy a haza halottai kikeltek sírjukból, számon kérni tőle a tengert, hallotta a kaparászást a falakon, a temetetlen hangokat, a rettenetet a posztumusz tekintetekben, melyek a kulcslyukon át lesték hatalmas, haldoklódinoszaurusz-patáinak nyomát a homályba merült ház végső menedékmocsarainak gőzölgő ingoványán, szakadatlanul úton volt, megkésett passzátszelek és hamis misztrálok cirkálóján, a szélgép játéka szerint…” (223.o.)

 

„…nem volt a világnak más színe akkor, csak az ő fájdalmáé…” (240.o.)

 

„…túl későn tanulja meg az ember, hogy még a leghosszabbra nyúlt hasznos életekből sem futja többre, mint megtanulni élni…” (241.o.)

 

„…alkonya sárga avarhalmai közt…” (241.o.)

 

„…az egyetlen élhető élet az, ami megmutatja magát…” (241.o.)

 

„Jeremiah de Saint-Amour, az Antillákról odamenekült hadirokkant gyermekfotográfus, legtürelmesebb sakkpartnere egy kis aranycianid-füsttel kimentette magát az emlékezet viharaiból.”

 

(1968)

 

„A tenger közelségét jelző gálya felbukkanása kedvét szegte José Arcadio Buendíának. Csúfondáros sorsának tréfáját látta abban, hogy amikor gyötrődve és kínlódva kereste a tengert, nem talált rá, s most anélkül, hogy kereste volna, elháríthatatlan akadályként ott találta az útjában.” (14.o.)

 

„E kápráztató leckeórák úgy belevésődtek a gyerekek fejébe, hogy hosszú évek múltán, egy másodperccel azelőtt, hogy a reguláris hadsereg tisztje tüzet vezényelt a kivégzőosztagnak, Aureliano Buendía ezredes újból átélte a langyon márciusi délutánt…” (17.o.)

 

„A várakozásban kiveszett a combjából az erő, melléből a keménység, természetéből a lágyság, de szívében épen megmaradt az őrület.” (28.o.)

 

„…a szerelem valami meghittebb és mélyebb érzés, mint titkos éjszakáink féktelen, de pillanatnyi boldogsága.” (30.o.)

 

„…buzgalma és heve kárpótlást nyújtott e törékeny termetért.” (32.o.)

 

„…csak álmodtak éberen egész nap.” (43.o.)

„Arcadio legutolsó gondolata is Remedios felé szállt néhány évvel később, a kivégzőosztag előtt.” (83.o.)

 

„Amikor öccse november másodikán, kinyitotta az üzletet, odabenn az összes lámpa égett, az összes zenélő doboz nyitva volt, s az összes óra ugyanazt az örök pillanatot mutatatta, és a kusza hangverseny zenebonája közepette ott hevert Pietro Crespi a hátsó irodában: a csuklója borotvával felvágva, s a két keze egy benzoés tálban.” (102.o.)

 

„…Amaranta egy délután kiment a konyhába, és a kemence tüzes parazsába dugta a kezét: mindaddig ott tartotta, amíg a nagy fájdalomtól már semmit sem érzett, csak a tulajdon égett húsának orrfacsaró szagát. Így akarta kifüstölni magából a lelkifurdalást. Utána napokon át egy tojásfehérjével telt edényben tartotta a kezét, úgy járkált a házban, s mire az égési seb begyógyult, mintha szívének fekélyei is behegedtek volna a tojásfehérjétől. A tragédiának egyetlen látható nyoma maradt: egy fekete gézkötés, amelyet haláláig viselt az égett kezén.” (103.o.)

 

„Minden erejét összeszedte, hogy megkeresse szívében azt a zugot, ahol az érzelmei elrothadtak, de nem talált rá. Régebben legalább valami homályos szégyenérzet töltötte le, ha megérezte bőrén Ursula illatát, és azt is többször tapasztalta, hogy Ursula gondolatai beleszűrődnek a saját gondolataiba. De a háború mindezt kiirtotta. Még Remedios is, a felesége, csak elmosódott kép volt valakiről: talán a lánya lehetett. A számtalan nő, akivel a szerelem sivatagában találkozott, s aki a partvidék egyik végétől a másikig széthordta a magját, semmi nyomot nem hagyott az érzelmeiben. Legtöbbjük sötétben jött a szobájába, és virradat előtt el is távozott: nappalra már nem maradt belőlük egyéb, mint egy kis csömör a test emlékezetében. Csak egyetlen érzést nem kezdett ki sem az idő, sem a háború: amit a bátyja, José Arcadio iránt érzett még kisfiúkorában, de ezt sem a szeretet, hanem a cinkosság táplálta.” (160.o.)

 

„Aureliano Buendía ezredes egy sáros öszvér hátán érkezett meg. Borostás volt az arca, és a kelések több kínt okoztak neki, mint álmainak iszonyú kudarca, mert túl volt már minden reményen, túl dicsőségen és túl a dicsőség utáni vágyakozáson.” (162.o.)

 

„Mondja meg neki – mosolygott az ezredes –, hogy az ember nem akkor hal meg, amikor szeret, hanem amikor lehet.” (219.o.)

 

„A ráboruló sötétségben úgy érezte, mintha egy torony tetejéről valami feneketlen szakadékba löknék, s értelmének utolsó villanásával rádöbbent, hogy az örök zuhanás végén a halál várja.” (232.o.)

 

„Válla közé húzta a fejét, mint a csirkék,  s úgy maradt mozdulatlanul, homlokát a gesztenyefa törzsének támasztva. A család másnap találta meg, délelőtt tizenegykor, amikor Irgalmas Szent Zsófia kivitte a szemetet a hátsó udvarba, és felfigyelt a le-leszálló keselyűkre.” (241.o.)

 

„Odahaza Amaranta csak szőtte a szűnni nem akaró szemfödőt, Ursulát pedig az elaggás mindinkább lehúzta a sötétség kútjába, amelynek a fenekén már nem látott semmi mást, mint José Arcadio Buendía kísértetét a gesztenyefa alatt.” (248.o.)