A kékszalag hőse (1931)

"A muszka herceg aztán elmondta, hogy az ő nagyapja volt egyszer Magyarországon, ahol azok az emberek laknak, akik gondolkozás nélkül meghalnak a hazájukért. Ahol a haláltól még nanyira se félnek, mint Kaukázusban. A herceg nagyapja a doni kozákok ezredese volt. És Magyarországba küldték megtanítani a magyarokat arra, hogy ne szeressék a hazájukat... Ezen aztán messzi éjfélutánig elbeszélgettünk, hol könnyek, hol pohár között. A barátkozás vége kártyajáték lett, amelyben százezer forintot vesztettem. 'Pajtás, magyar pajtás, ellenségeddé teszel, ha ezzel az adósságoddal azután is törődsz, amint felébredtél.' De én még elalvásom előtt megírtam mindent édesanyánnak. Mégpedig sürgős levélben. A százezer forint a legrövidebb idő alatt megérkezett Magyarországból, amilyen rövid idő alatt csak a követségi futárok jönnek-mennek. A hercegnek megfizettem adósságomat. Nehezen ment, a bolond muszka előbb engem, aztán önmagát akarta agyonlőni. De az osztrák-magyar követségnél szolgáltam, nem tehettem másképpen. 

-Ezért akarsz tehát Pétervárra visszamenni? - kérdezte Ilona, aki visszafojtott lélegzettel hallgatta az elbeszélést.

- Azért nem mehetek sehová a világon, mert édesanyám elküldte az egész vagyonát!"

 

 "-Ez az én dolgom. Az igazi férfinek felelni kell minden tettéért itt és a túlvilágon. Két nő sorsa van a lelkiismeretemre bízva. Az anyámé és a tiéd. Felelni fogok értetek. Nem leszek gyáva, hogy megszökjem a felelet elől.

Ilona némán kezet nyújtott Alvinczinek. Ez volt a szótlan beleegyezése mindazokba a dolgokba, amelyekben személy szerint kellett részt vennie."

 

"De most bármiként igyekezett elméljéből kitakarítani a felesleges gondolatokat, amelyek jelenlétében igazi, áldásos pihenés nem képzelhető: a gondolatok nem akartak tőle elvándorolni, mint a tavakról bizonyos időben a madarak, amikor a tavakat aludni hagyják, megszabadítván őket lármájuktól... Nem: a gondolatok inkább gyülekezőt tartottak elméjében, mint ősszel a fecskék és a többi vándormadarak, az ég mind a négy tájéka felől összegyűltek, és régi ismerősök találkoztak, akik tán a tavaszi vándorlás óta nem látták egymást."

 

"...Alvinczi úr még mindig terelgette magában a vádló, fájdalmas gondolatokat, amelyeknek kifejezéséhez nem volt elég kedve és elég lelkiereje, vagy tán nem rendelkezett azokkal a kifejezéskekkel sem, amelyek az ilyen rejtett, mélyen elásott dolgok kimondásához alkalmasak, s ezért Rezeda Kázmér idejét látta annak , hogy némileg segítségére legyen pártfogójának. S e célból azt mondta:

- Mindenkinek az élete tele van 'megfejthetetlen' rejtélyekkel, ezért a gondolkozni lusta emberek kitalálták, hogy a végzet uralkodik felettünk. Könnyebb azt hinni, vallani, mint az életben előforduló eseményeken a fejünket törni. Pedig nem életrevaló ember az, akivel megtörténhetik bármi, amelyhez nem adja beleegyezését."

 

"Az eredményeket gondosan egymás mellé rakosgattam, mert nem voltam mohó sem a nyereségben, sem a veszteségben. Meg-megálltam, hogy művemben gyönyörködjem, darab időre pihenni küldtem a szerencsémet, mint jól futó versenylovamat bizonyos futamok után. De nem lepődtem meg a balszerencséimtől se, mert a számlák kifizetésére mindig készen voltam. Veszteni éppen olyan öröm néha, mint akár nyerni, ha az ember magasabb szempontból, a kiegyenlítődés szempontjáből nézi a dolgokat. ".

 

Rezeda Kázmér szép élete (1933)

"Minden bűnömért, talán még a hozzám tartozók bűneiért is megvezekeltem, mert az őrültség ama betegségek közé tartozik, amely fáj. A legfájdalmasabb minden fájdalom között. Most már tudom, mert megpróbáltam, hogy miért üvöltenek az őrültek. Nem eszeveszettségükben, hanem fájdalmukban."

 

 

Szerző: Asszem  2009.04.20. 10:20 1 komment

Címkék: magyar regény irodalom krúdy gyula kékszalag hőse

„A második világháború annyira rettenetes volt, hogy Adolf Hitler öngyilkos lett miatta.”
 
„És még most sem igen ömlenek belőlem a szavak, amikor pedig már egy vén szivar vagyok, telítve emlékekkel és Pall Mall cigaretták mérgével…”
 
„Libasorban vonultak. Elöl a felderítők, okosan, kecsesen, halkan. Puskájuk is volt. Utánuk következett a tankelhárító tüzér, nehézkesen és otrombán, egyik kezében egy 45-ös automata colt, a másikban egy rohamkés, ezekkel akarta távol tartani a németeket.
Leghátul haladt Billy Pilgrim, üres kézzel, zordan elszánva a halálra.”
 
„Napok óta folyton megmentette Billy életét, szidalmazva, rugdosva, pofozva mozgásra nógatta. Feltétlenül kellett ez a kegyetlen bánásmód, mert Billy magától már semmit sem tett volna a saját maga megmentéséért. Billy már abba akarta hagyni az egészet.”
 
„Az ágyú olyan repesztő hangot hallatott, mintha lerántották volna a cipzárat a Mindenható Úristen sliccén. Az ágyúlövés felhajtóereje harminclábnyi csóvában kavarta a magasba a havat és a növényzetet. A láng nyomában pedig egy fekete nyíl képződött a talajon, ez pontosan megmutatta a németeknek, hogy hová rejtették az ágyút. Maga a lövés célt tévesztett.”
 
„Csak egy haldokló fiatalember tébolya volt, akinek hóval telt meg a cipője.”
 
„Az egyik, feketébe öltözött katona egymagában rendezett részeg hadiünnepet egy tank tetején. Leköpött az amerikaiakra. A köpés Roland Weary vállát találta el, s úgy díszelgett Wearyn, mint egy takonyból és véres hurkából és dohányléből és snapszból sodort rangjelző zsinór.”
 
„Így volt megszerkesztve a pillanat.”
 
„Schlachthof – fünf.” [Billiy Pilgrim]
 
Börleszk (1976)
 
„Életem korlátozott mozgásomnak és értelmemnek megannyi próbája. Szüntelenül.”
 
„Azt kívánom Melodynak, amit valaha szüleink kívántak Elizának meg nekem: rövid, boldog életet egy aszteroidán.”
 
„Gyertyatartóm ezernyi van – gyertyám nincs egy se!”
 
„Anya két év múlva meghalt.
A nehézkedés ezután húsz esztendeig nem okozott gondot.
És repült az idő. Az idő immár elröppenő madár volt – körvonalait elmosta a mind bőkezűbben adagolt Tri-Benzo-Tartamil.”
 
„Az ezer gyertyát beledugtuk ezer gyertyatartóm üresen tátongó szájába, s valamennyit felállítottuk az előcsarnok padlatán.
És aztán meggyújtottuk valamennyit.
És ahogy ott álltam a pici, libegő lángok között, Istennek érzetem magamat, térdig Tejútban.”
 
 
 
„Dr. Kevorkian épp most oldott le a kerekes hordágyról legutóbbi halálutamat követően. Ez alakalommal nem mással, mint a néhai Adolf Hitlerrel volt szerencsém eszmét cserélni.”
 
„Reményeim szerint valahol szerény síremléket emelnek neki, lehetőség szerint kőkeresztet, mivel keresztény volt, és ha lehet, az Egyesült Nemzetek New York-i központjának területén. Mint kérte, nevét és az 1889-1945 dátumokat vessék rá. Alá pedig egy kétszavas német mondatot: „Entschuldigen Sie.”
 
„ – Minek tulajdonítod hihetetlen termékenységedet?
Isaac Asimov egyetlen szóval válaszolt: „Menekülés”. S még hozzátette egy hasonlóan termékeny frencia író, Jean-Paul Sartre híressé vált szállóigéjét:
„A pokol a többi ember.”
 
 
„…mára, alig kétszáz év alatt, szinte teljesen elpusztítottuk ennek az egykor egészséges bolygónak a létfenntartó rendszerét – főleg azzal, hogy termodinamikai dáridót rendeztünk az ásványi energiahordozókkal.”
 
„Az ember, a múlt és a jelen embere egyaránt elkúrta a bulit, ezért szívni fog.”
 
„Nekem úgy tűnik, mintha mindenki úgy élne, mint a Névtelen Alkoholisták: egyik napról a másikra.”
 
„Ma már azonban tudom, hogy egérszarnyi esély sincs arra, hogy Amerika humánus és ésszerű legyen. A hatalom ugyanis megront minket, a totális hatalom pedig totálisan ront meg minket.”
 
„Abraham Lincoln a következőket mondta az elcsendesedett gettysburgi csatamezőről:
„Nem avathatjuk föl – nem szentelhetjük meg – nem szentelhetjük föl ezt a földet. Azok az élő és holt hősök, akik itt küzdöttek, már fölszentelték, sokkal jobban, mintsem hogy gyönge erőnkkel ahhoz bármit hozzátehetnénk, vagy belőle elvehetnénk.”
 
„Hol van Mark Twain és Abraham Lincoln most, amikor a legnagyobb szükség lenne rájuk?
 
„Az utolsó szavaim: „Nem szabadna kitenni egy állatot az Életnek. Még egy egeret sem.”
 
„Magyarországon ért véget a pályafutása, egy vidéki kórházban. Ott mondott le az emberiségről – azaz rólunk és a korunk információs tudásáról – és saját magáról. Egy nap a boncteremben fogott egy szikét, amivel épp egy holttestet vágott fel, és szándékosan beledöfte a tenyerébe. Hamarosan meghalt vérmérgezésben  - természetesen tudta, hogy ez fog vele történni. A találgatóké volt minden hatalom. Ismét győztek. Igen, a bacilusok voltak. A találgatók viszont elárultak magukról még valamit, amit érdemes jól megjegyeznünk ma is. Valójában nem érdekli őket, hogy életeket mentsenek meg. Nekik csak az számít, hogy hallgassanak rájuk – miközben véget nem érően folytatják tudatlan találgatásaikat. Ha van számukra gyűlöletes dolog, akkor az a bölcs ember.”
 
„Amíg létezik alsóbb néposztály, én hozzá tartozom.
Amíg létezik bűnöző népréteg, én hozzá tartozom.
Amíg egyetlen lélek is börtönben van, én sem vagyok szabad.” [Eugene Debs]
 
„Basszák meg a Habeas Corpust, a Sierra Clubot és az In These Timest, és nyalják ki a seggem!”
 
„Ezzel vége a jó híreknek, minden vonatkozásban. Bolygónk immunrendszere igyekszik megszabadulni az embertől. És pontosan ezzel érheti el célját.”
 
„Közöltem vele, hogy ha kételkedik abban, hogy démonok vagyunk a pokolban, akkor olvassa el A rejtélyes idegent, amit Mark Twain 1898-ban, jóval az első világháború (1914-1918) előtt írt. A címadó történetben saját komor örömére – és az enyémre is – bebizonyítja, hogy nem Isten, hanem a Sátán teremtette a földet és „az átkozott emberi fajt”. Ha ezt nem hiszi el, olvassa el a reggeli újságot. Mindegy, hogy melyiket. Mindegy, hogy mikorit.”
 
„Nem tudom, élnek-e emberek a Holdon, de ha élnek, akkor a Földet használják elmegyógyintézetnek.” [George Bernard Shaw]
 
„Kétféle művész van […] az egyik a saját művészete történtére reflektál, a másik pedig magára az életre.”
 
„…ahogyan az emberek a művészeti alkotásokra reagálnak, éppen abban tükröződik a művész küzdelme a saját korlátaival.”
Szerző: minyin  2009.04.17. 19:11 Szólj hozzá!

Címkék: amerika irodalom kurt vonnegut

 
„Ami nincs, az mind az enyém. A semmi nem a tiéd. Csak a minden.”
[Britannicus Neronak]
 
„- Valóban – mondta Seneca – nemcsak költő vagy, hanem okos is, és jól választottál. Most lett egészen tiéd a világ. A hatalmasok csak kormányozzák. De a költő egészen bírja, az uralkodik rajta, vállán tartja a földet, mint Atlas. Művészet nélkül csonka a valóság.”
 
„Mindig az álmodozók a bűnösek, a szelídség és szétfolyó jóság hirdetői, mert azok fellegekre építenek, olyanban hisznek, ami elképzelve talán szép, de a valóságba áttéve romboló erejű.   A kő nem lesz könnyebb, ha pehelynek nevezem, és az ember se jobb, ha istennek hívom.”
 
„Seneca elégedetten ölelte át nevelt gyermekét, noha látta, hogy Nero nem született se művésznek, se politikusnak, mert a művészetben kegyetlen, mint egy politikus, és a politikában érző, mint egy művész.”
 
„Seneca sárga fa alatt ült, sárga öreg. Fázott kicsit. Spanyol vére lehűlt, alig csörgedezett ereiben. Csak még a nap melengette.
 - Most ezt kellene megpróbálni – sóhajtott –, úgy mosolyogni, mint az ősz, egyszerűen és szelíden. Az ősz, mely már semmit sem akar.
 
„- Szerettem az életet, az igazságát is és a hazugságát is. Minden csak miatta történt. Az egyetlen, vissza nem térő életemet védtem, mely elmúlik, olyan korban, melyben élni nem volt természetes dolog. Jogom volt hozzá. Lángnak születtem, különbnek, érzékenyebbnek, értelmesebbnek, mint itt akárki. Jobb is vagyok, tisztább, mint azok a korlátoltak, akiket jellemeseknek, azok a képzelethíjas durvák, akiket férfiaknak, azok az esztelenek, akiket hősöknek neveznek. De látod mégis hová jutottam. Lerokkantam, mert közösséget vállaltam az emberekkel. Hibát követtem el, tudom. Akkor a legnagyobbat, mikor odaadtam magam Nerónak, én, aki költő vagyok, őneki, aki csak császár. Hízelgőnek és kétszínűnek tartottak miatta, sokan becstelennek. Ezt állnom kell. Aki szereti az életet, az olyan, mint én. Hasonló az élethez, mely szép és zagyva. Aki szereti a halált, az olyan, mint Nero. Meddő és sötét.
Aki az egyenességet szereti, az olyan, mint Burrus. Igazat mond és belehal. Enyém volt a szebb sors. Éltem, ameddig lehetett. De most meg kell halnom.
 
„-Ennen fiam, szellemi gyermekem támad ellenem, és kezében a fegyver, melyet én adtam neki. Régi és mély harag lappang benne ellenem. Ki tudja, mit hallhatott rólam, mi juthatott fülébe egykor. Azóta nem bocsátott meg, soha. Általában nem szeretett. Mert hiába igyekeztem hazudni és színlelni, szememben meglátta, mit gondolok róla, érezte a lenézést, melyet nem bocsát meg most se. Bizony, vége mindennek, és ez nagyon furcsa. Annyit írtam erről, mióta az eszem tudom, minden gondolatom a halál volt, és most a sokszor idézett vendég a küszöbön áll. Hát ilyen. Ifjúkoromban csak képzelegtem róla, de most, hogy öreg vagyok, és magamban hordozom, tudom, micsoda. Az öreg ember atyjafia az elmúlásnak. Nem zúgolódom ellene. Megnyugszom abban, hogy az ostobáké a föld. A bölcseket nem bírja el.”
 
„A hálátlanság sohase érthetetlen. Sokszor találkoztam vele az életben, többször, mint a hálával, ezért nem is lehet természetellenesnek vagy embertelennek neveznem. Sőt, a hálátlanság nagyon emberi. Azok, akikkel rosszat teszünk, sokkal ritkábban állanak bosszút, mint azok, akikkel jót tettünk. Azt tapasztaltam, hogy lekötelezettjeink bizonyos idő múltán, később vagy hamarabb menthetetlenül meggyűlölnek bennünket. Ennek pedig egyszerű a magyarázata. Akik pénzt vagy szellemi segítést fogadnak el tőlünk, megalázódnak azáltal, hogy reánk szorultak, és aztán visszafizetik a keserűséget, melyet tőlünk kaptak. Folytonosan azt hallod, hogy a pártfogolt jótevője ellene fordult, noha tőle várta legkevésbé. A bölcs azonban várja ezt a jutalmat. És nem fáj nagyon neki. Mert ő tudja, hogy nem azok szeretnek bennünket, akikkel jót teszünk, hanem mi szeretjük azokat, akikkel jót tettünk, mindig jobban és jobban, a saját áldozatkészségünk tudatát szeretjük bennük, amire visszaemlékezni kellemes, vagy helyesebben a hatalmunk, leereszkedésünk emlékét, amint ők is az ezáltal előidézett megaláztatást gyűlölik bennünk, amire emlékezni határozottan kellemetlen.”
 
„Az orvos a térdkalács alatt szakértelemmel kereste az eret, az élet fő útját, melyben a vér nagy csatornában rohan, hogy a kezében lévő élesre köszörült pengével átvágja. Hamar megtalálta. Akkor nagy erővel belecsapott. Az ér, mely már elmeszesedett, érdes zajjal ropogott, mikor a kés fölnyitotta. Seneca a fájdalomtól sírva fakadt. Paulina és tanítványai is sírtak.
     Most mindnyájan vártak. Öreg vére azonban, mely megalvadt a hosszú élettől, akár az óbor, sehogy se akart kicsorranni.”
 
„- Római volt – mondta Epaphroditus. – És azt, amit egy görögkönnyedén, finoman, természetesen valósított volna meg, egy barbár véres izzadásával, halálos kegyetlenségével vitte véghez, tulajdon életének feláldozásával. Ő átélte, amit csak álmodni lett volna szabad. Kétségtelen, hogy az igazi poéták mások. Azok megálmodják, amit nem élhetnek át. De rendkívüli erővel akart költő lenni, annyi vággyal, annyi megtagadással, hogy néha nagyszerű volt, néha nevetséges. Ezért jutott ide. Ebben a tekintetben pedig erkölcsös volt.”
 
„- A költők mind szörnyűek – szólt Epaphroditus. – Belőlük nő a szépség és virág. De a virág gyökere lenn van a nyirkos, gilisztás földben.”
 
 
Csáth Géza betegségéről és haláláról
 
„Leírhatatlanul sokat szenvedett. Vértanú-testén nem volt egyetlen fillérnyi helyecske sem, melyet föl ne tépett volna az oltótű. Tályogok keletkeztek rajta és szíjakkal kötötte át a lábát, hogy valahogy vánszorogni tudjon. Így dolgozott, évekig. Naponta ellátta orvosi teendőit a kis bácskai faluban és míg lehajtott fővel ballagott a biztos halál felé, sok-sok embernek adta vissza egészségét. Hogy milyen helyzetbe került, ezt az utolsó hónapjáig nagyon jól tudta. Néha azt is, hogy nincs belőle kivezető út. Mint orvos, figyelte magát és kísérletezett testével. Váltogatta a mérgeit, a morfiumot a pantoponnal és az ópiummal, de akár a hínárba került úszó, egyre jobban belebonyolódott. Hogy a soványító morfiumot ellensúlyozza, hízókúrát használt arzénnel, minek következtében a fölismerhetetlenségig meghízott. Aztán, hogy lefogyjon, nyomban ebéd után hánytatót vett be. Évekig csak nyitott szemmel aludt, könnyű, egészségtelen álommal. Annyira zavarta a legkisebb nesz, hogy lefekvéskor még a zsebóráját is megállította. A tűrhetetlen fizikai rosszulléttől sarkallva, egyszer-másszor elhatározta, hogy leszokik a szenvedélyéről és bezáratta magát egy szanatóriumba. Ez azonban aféle jámbor öncsalás volt. Már bejövetelekor cipőbőre alá csempészte a morfiumot. Kijövet pedig újra rákapott a régi adagra.”

„…1909-ben pedig, mikor még alig élt a morfiummal, az "Ópium" című elbeszélésében ez állt: "Föltéve, hogy az ópium szívást mint kifejlett erős férfi kezded és nagy gondot fodítasz testi épséged fönntartására, - amelyet legjobb ügyes orvosra bízni, - tíz esztendeig élhetsz. És akkor húszmillió éves korodban nyugodtan hajthatod fejedet az örök megsemmisülés jeges párnáira". Szegény, ő is tíz évig élt mint morfinista és mire meghalt, olyan öreg volt, mintha húszmillió esztendeig szenvedett volna.” 

Szerző: minyin  2009.04.17. 19:01 Szólj hozzá!

Címkék: magyar irodalom kosztolányi dezső

Sorstalanság
(1975)
 
„A rabságnak is vannak hétköznapjai, sőt az igazi rabság csupa szürke hétköznap tulajdonképpen.”
 
 
(1975)
 
„Az öngyilkosság gondolata estefelé érkezik, menetrendszerűen. Ilyenkor a legvonzóbb. A nap hanyatlásával nő csábereje, s mint a trópusi nyirok, bőröm alá hatol, megpuhítja izmaimat, fellazítja zsigereimet, fejemet a beleim felé húzza, megolvasztja csontjaimat, édeskés undorral tölt el, melynek engedni émelyítő kéj. Egyvalamit tudok ellen szegezni: aggodalmas szeretetemet anyám iránt.”
 
„Okádhatnékom van az életemtől. Szakítani ezzel a tétlenséggel, kilépni a csendből!... Igen, a némaság az igazság. De olyan igazság, amely néma, és azoknak lesz igazuk, akik beszélnek.
Beszélnem kell. Többet annál: cselekednem. Kísérletet tennem egy olyan élet folytatására, amelyet megpróbálok érdemessé tenni arra, hogy éljem.”
 
„A nyomorékok szívósságával és a reményükben megcsúfoltak irgalmatlanságával.”
 
„… gyűlölöm ezeket az alattomos tekinteteket körülöttem, ezeket az embereket, akik ma ünneplik, amit tegnap megvetettek. Gyűlölöm a tűrést, a haszonlesést, a bújócskát, az örökös ki-kicsoda játékot, a kiváltságokat és a meglapulókat…”
 
„Az ember – mondom – azt hiszi, hogy nagy okosan meglovagolja az eseményeket, és aztán már csak azt szeretné tudni, hová az ördögbe is nyargalnak vele.”
 


(1975)
 
„Hálás tekintete az idegent kereste, aki látni segítette, de sem az előbbi helyén, sem a tömegben nem találta már. Ott a korláton túl minden folyt tovább, vakon, megállíthatatlanul; mindenki tette a magáét, és csakis a magáét tette, a megszokás közönyével és az önámítás öngyilkos serénységével tűrve és űzve e mindennapi borzalmat. Igen: tudása hiábavaló, igaza megoszthatatlan.”
 
„Korán volt még – idejövet három órát is kevesellt volna munkájához, utóbb másfél órára szorítkozott, s végül még ez is soknak bizonyult –, feleségét még sehol sem látta. Könnyű sétára indult a környéken, titkukat őrző, jeltelen utak vitték a hátukon, teherhordó állatok néma közönyével, melyek hordják, ám meg nem őrzik semmi teher emlékének a súlyát.”
 
„De mi történik amott? Hullámzó léptekkel egy nő kél át a lába előtt megnyíló sokaságon; egy percre minden megakadt és minden sietség feledésbe merült: királynő előtt hódol a szétváló tömeg? Mindenfelől tekintetek fonódnak rá; tekintetek, megváltást, megkönnyebbülést, de legalábbis váratlanul felcsillanó vigasz futó kitérőjét remélve a fölemésztő hajszában; tekintetek, melyek mind a magukénak akarják, s amelyek végül mind e közös reményben találkoznak össze mégis, közös tárgyukat e közös remény birtokává téve. Mindenki utána fordult; férfiak, aggastyánok, fiatalemberek, férjek a feleségeik karjáról, s maguk a feleségek is; vágyak, ábrándok, szenvedélyek, leplezett kívánságok és nyílt követelések kereszttüzében haladt köztük e mindnyájukat elvarázsoló vesszőfutó, s úgy tetszett, jól érzi magát az érzelmeknek ebben a gyújtópontjában, ahol a férfiaké mellett a női tekintetek irigysége, csodálata vagy ingerült tehetetlensége vetett meg ádáz szikrát körülötte.
Léptei öntudatlan biztonsággal hozták, mintha nem is tudná, hol jár; maga elé merevült mosolya mindenkinek és senkinek sem szól, hacsak nem egyedül önmagának; s egy gyümölccsel díszített és míves kehelyként felcicomázott fagylaltostölcsért emelő jobb kezét tárja most feléjük, mintegy az adakozás tébolyult lendületével – s meglehet, ezt is csupán azért, hogy folt ne essék a ruháján. […]
     Szép volt, igen: és mégis volt valami tépett e nőn. Ragyogásában az erőfeszítés valami kétségbeesettsége; biztonságában valami holdkóros; szépségében valami elengedett, már-már rútra hajló rejtett vonás, mely minden pillanatban elszabadulással fenyegetett, hogy hirtelen rángással eluralkodjék ezen az arcon.
     Kicsoda hát e nő? Boszorkány? Rontó szellem? Arcát hol látta már? Filmvászon premier plánján, szentképen, vagy pornográf újságok címoldalán? Rontó-e valóban, vagy ellenkezőleg, megrontott tán: e nő titkát ki fejti meg? Itt van, és még sincs jelen; felkínálkozni látszik, és mégis megfoghatatlan, akár e fagyott édesség a kezében, mely cukros vízzé hígul, ha eleven száj érinti: minden hamis rajta, és egyedül hamissága valódi. Igen, minden világos, a látó előtt feltárultak az összefüggések: megrontják, hogy romlottnak mondhassák; megrontják, hogy megronthassa őket. Ez a perc, amikor átkel a hódoló, önkorbácsoló szenvedélyétől megbabonázott tömegen, legendává válik, s e megtévesztő diadal a tévedéséve. Mítoszokat szőnek róla, és ő martalékul esik e mítoszoknak; hódítónak hiszi magát, holott csak hiszékeny áldozat; végzetnek, holott konc csupán, a szabadsággal flörtöl és a zsarnoksággal hál.”
 


Kaddis a meg nem született gyermekért
(1990)
 
„…a gondolataimat éltem, mint ahogy mindig is volt egy titkos életem, és mindig az volt az igazi.”
 
„Azt mondta, hogy a szellememmel leterítettem őt, azután részvétet ébresztettem benne, miután fölkeltettem részvétét, a hallgatómmá tettem, szörnyű gyerekkorom és iszonyú történeteim hallgatójává, és amikor részese akart lenni a történeteimnek, hogy kivezessen ezeknek a történeteknek az útvesztőjéből, a kátyújából, igen, az iszapjából, és elvezessen engem magához, a szerelméhez, hogy azután együtt kilábaljunk ebből a mocsárból és örökre magunk mögött hagyjuk, mint valami betegség rossz emlékét: akkor én egyszerre csak elengedtem a kezét (így fejezte ki magát a feleségem) és futni kezdtem előle, vissza a mocsárba, és neki már nincs ereje hozzá, mondta a feleségem, hogy másodszor, és ki tudja, még hányadszor is utánam jöjjön és újra kivezessen onnan.”
 
„A nagy ember végeredményben, szó, ami szó, nagy ember volt, volt benne valami megejtő, valami lenyűgöző, röviden és tömören: valami démoni, úgy van, démoni vonás, aminek egészen egyszerűen nem lehetett ellenállni, kivált, ha nem is akarunk ellenállni, merthogy éppen démonkeresőben utazunk, ocsmány ügyeinkhez, ocsmány vágyaink kiéléséhez már réges-rég éppen egy démon kellene, olyan démon persze, aki minden démoniságunkat a vállára veszi, egy Antikrisztus a Vaskeresztet, és nem szökik ki pimaszul a karmaink közül, hogy időnek előtte felakassza magát, mint Sztavrogin.”
 
„Az én létezésem a te léted lehetőségeként szemlélve, a sorozatos felismerések fényében és a lejáró idő árnyékában egyszer s mindenkorra a következőképpen módosult: a te nemlétezésed az én létezésem szükségszerű és gyökeres felszámolásaként szemlélve. Mert egyedül így van értelme mindannak, ami történt, amit tettem, és amit tettek velem, egyedül így van értelme értelmetlen életemnek, még annak is, hogy folytassam, amit elkezdtem, élni és írni, mindegy, melyiket, mindkettőt együtt, hiszen a golyóstoll az én ásóm, ha előre nézek, kizárólag hátrafelé, ha a papírra meredek, kizárólag a múltba látok.”
 
„A közönségesség mint bomlasztó erő, végső soron mint halál…”
 
„Ezekben az években ismertem fel a munkám igazi természetét is, ami lényegében véve nem más, mint ásás, a tovább-, a végigásása annak a sírnak, amelyet mások kezdtek megásni nekem a felhőkbe, a szelekbe, a semmibe.”
 
„Emlékezni akarok persze, akarok, nem akarok, nem tehetek mást, ha írok, emlékezem, emlékeznem kell, bár nem tudom, miért kell emlékeznem, nyilván a tudás miatt, az emlékezés tudás, azért élünk, hogy emlékezzünk a tudásunkra, mert nem feledhetjük, amit tudunk.”
 
„Nem áll módunkban, nem tudunk feledni, így vagyunk megteremtve, azért élünk, hogy tudjunk és emlékezzünk, és talán, sőt valószínűleg, sőt majdnem egészen biztosan azért tudunk és emlékezünk, hogy legyen, aki szégyenkezik miattunk, ha már megteremtett, igen neki emlékezünk, aki vagy van, vagy nincs, hisz oly mindegy, mert van vagy nincs: végső soron egyre megy, a lényeg, hogy emlékezzünk, tudjunk és emlékezzünk,
hogy valaki – bárki – szégyenkezzen majd miattunk és (esetleg) érettünk.”
 


„…gondoltam hanyagul és azzal a tévedhetetlenséggel, ahogyan tévedni szoktunk, azzal az eltökélt vaksággal, ahogyan sosem ismerjük fel a pillanatban a folytatást, a véletlenben a következetességet, a találkozásban az összeütközést, amelyből legalább az egyiknek roncsként kell tovább vonszolódnia majd...”
 
„Ne keressünk értelmet ott, ahol nincs: az évszázad, ez a szakadatlan szolgálatot teljesítő kivégzőosztag ezúttal megint tizedelésre készül, és a végzet úgy hozta, hogy az egyik tízes számjegy éppen rám esett – ennyi az egész” – hangzanak utolsó szavai az én szavaimmal, persze.”
 
 
(1991)
 
„Az ember mindig ugyanolyan pontosan és ugyanolyan haladéktalanul rátalál a számára szükséges hazugságra, mint amilyen pontosan és haladéktalanul rátalálhat a számára szükséges igazságra is, ha egyáltalán szükségét érzi az igazságnak, azaz az élete felszámolásának.”
 
„Azt hiszem, akkor még nem tudtam, hogy ez a bizonyos titkos és bűnös tudás voltaképpen  az önmagamról való tudás. Nem tudtam, hogy a létezés mindig is a titkos és bűnös tudás formájában ad hírt magáról, és hogy a katasztrófa világa voltaképpen e titkos és bűnös tudásnak az öntagadásig felfokozott világa…”
 
„A megértés megélést előfeltételez, és az élmény csak azáltal lesz élettapasztalattá, hogy a megértés átvezet a megélés szűk és szubjektív voltából az egész és az általános régiójába. Én – így érzem – megtettem ezt. Megértettem, hogy alkotó itt csakis az öntagadásban lehetek, hogy az ebben az itteni világban lehetséges egyedüli alkotás az öntagadás mint alkotás.”
 
 
(1991)
 
„Az élet, lám, utánozza a művészetet, de csakis az olyan művészetet, amely az életet vagyis a törvényt utánozza. Nincs véletlen, minden értem és általam történik, és ha majd bejárom utamat, megértem végre az éltemet.”
 
„Miért hittem, hogy mást tehetek, mint amit eddig tettem? Rabként, a gondolataimat, a tehetségemet, az igazi lényemet eltitkolva éltem eddig, mert jól tudom, hogy itt, ahol élek egyedül rabként lehetek szabad. Jól tudtam, hogy ez a szabadság, csak egy rab szabadsága, vagyis illúzió; de legalább – így hittem – becsületes illúzió, becsületesebb, mintha a szabadság illúziójában élnék rabként. Jól láttam ennek az életnek a veszélyeit, azt, hogy a rabélet végül rabbá tesz; hogy mélyen a század kulturális színvonala alá kényszerít, hogy látkörömet beszűkíti, tehetségemet felőrli. Mégis, így akartam élni, abban a hitben, hogy azért ez is élet, olyan élet, amelyet valakinek – talán éppen nekem – meg kell fogalmaznia. Miért akartam hát menekülni, vagy legalábbis némi szabadságra menni? Miért hittem, hogy változtathatok ezen az életen, amelyre már réges-régen úgy tekintek, amelyet már réges-régen úgy kezelek, mintha nem is az én életem lenne, hanem szigorú feladatként kapott vizsgálati tárgy, s amellyel szemben egyetlen kiváltságot – vagy ha jobban tetszik: szabadságot – őrzök még: hogy ha már leküzdhetetlenül megcsömörlöttem tőle, két doboz altatóval meg egy fél üveg rossz albán konyakkal véget vessek neki... Ezen a ponton feleszmélek. Újra Tatabányánál járunk. Ezenközben én is bejártam utamat: íme, értem az életemet. Az engem ért agressziót – mert nem tehetek mást – most is, mint mindig, tőrként mohón megmarkolom, és a pengét önmagam ellen fordítom…”
 
„Keresztül-kasul döfködött, idegszálaim kötelékén függő, agyonsebzett testemen nemhogy egyetlen dárdahegy, de már egy injekciós tű szúrása számára sincs többé hely. Elvesztettem tűrőképességemet, nem vagyok többé sebezhető. Elvesztem. Látszólag a vonaton utazom, de a vonat már csak egy holttestet szállít. Halott vagyok.”
 
 
(1992)
 
„A tragédia hőse a  magát megalkotó és elbukó ember. De ma már az ember csak alkalmazkodik.”
 
„… a funkcionális ember valósága tüneti valóság, az életet helyettesítő élet, az őt magát helyettesítő funkció. Élete többnyire tragikus vétség vagy tévedés ugyan, de a szükségszerű tragikus következmények nélkül…”
 
„funkcionális életek nem alkalmasak rá, hogy művészi anyaggá váljanak. Sorsukon a semmi csillan át, minthogy ezek a sorsok nélkülözik azt az értelmet, amiben a tragédia lehetősége megjelenik”
 
„Az öngyilkosság dezertálás.”
 
„… az a valóság, amelyet én is ismertem, többé már nem létezett…”
(Marcel Proust)
 
„A moralista azért nem lehet művész, mert ő nem teremti a világot, hanem ítélkezik felette, s így teljesen fölösleges munkát végez.”
 
„A rossznak is van etikája. Az etikum az a transzcendens fény, amely minden anyagon átsugárzik; e fény nélkül kétségessé és elfogadhatatlanná válik minden, jelenléte viszont minden ellentmondást elnémít: nyilvánvaló, hogy szoros és súlyos köze van a halálhoz.”
 
„Nem a morál: a vele űzött játékok a tudat és az életakarat tükrében, ez az érdekes…”
 
„A zseni csírája minden emberben megvan. De nem minden ember képes rá, hogy életét a saját életévé tegye.”
 
„Néha szerencsém volt, és jobban írtam, mint ahogyan írni tudok.”
(Hemingway)
 
„Lényeges, hogy determinációnk mindig ellentétben álljon természetes felfogásunkkal, hajlandóságainkkal, így áll elő vegytiszta állapotban a sorstalanság.”
 
„Íróvá talán nem valamiféle tehetség teszi az embert, hanem hogy nem fogadja el a nyelvet és a kész fogalmakat.”
 
„Sosem tudnék egy másik ember apja lenni.”
 
„Az író nem teremthet értelmetlenebb világot, mint Isten.”
 
„Kafka és Faulkner. (Különösen a Megszületik augusztusban.) A hemzsegő életanyag bősége és túladagolása az élet sötét urának mutatja. Mégis Kafka tud többet az életről, ő ismeri jobban a sötét titkait. Miért emelkedettebb: tehát derűsebb és vigasztalóbb mégis?  - A törvénytudó elnémítja a képfaragómestert.”
 
„Aki a KZ-anygból irodalmilag győztesen kerül ki, vagyis „sikeresen”, az holtbiztosan csal és hazudik: így írd regényedet.”
 
„Ha új regényen gondolkodom, megint csak Auschwitzon gondolkodom. Bármin gondolkodom, , mindig Auschwitzon gondolkodom. Ha látszólag egészen másról beszélek, akkor is Auschwitzról beszélek. Auschwitz szellemének médiuma vagyok, Auschwitz beszél belőlem.”
 
„Szerb Antal. A Lánchídról írott magasztaló cikke és titkos hűségnyilatkozata 1942-ben. Két évvel utóbb őt meggyilkolták, a Lánchidat felrobbantották.”
 
„Az igény, hogy tanúskodni kell, mégis egyre növekedőben bennem, mintha az utolsó lennék, aki még él és szólni tud, s szavammal mintegy azokhoz fordulok, akik túlélik a vízözönt, a kénesőt vagy a jégkorszakot bibliai idők, nagy, súlyos kataklizmák, az elnémulás ideje.”
 
„Az ember! Él, de nem rendelkezik az életével; gondolkodik, de semmit sem tud; nyájban él, de személyiség; személyiség, de nem képes egyedül élni; a természethez tartozik, de szétrombolja a természetet, hogy társadalmi javakká alakítsa; s végül e munkájával a természetet is, a társadalmat is elpusztítja. A legnagyobb baj azonban, hogy törvényeket rótt magára, és képtelen azokat betartani: így hazugságban és önmegvetésben kénytelen élni.”
 
„Nem Isten halt meg; a létfeltételek változtak. Nem az értékek omlottak össze; hasznavehetőségük vált kérdésessé. Nem az igazság változott meg; csupán másképp alkalmazzák. Az elidegenedés valószínűleg a középkorban is létezett, az abszurd az ókorban is éppolyan nyilvánvaló lehetett, akárcsak ma. Az egyéni lét csupán ábránd.„
 
„Isten: „Ha végigtekintek e romokon, melyeket teremtésnek hittem…”
 
„Engem csak a nagy karakterű nők tudnak boldoggá tenni”: Stendhal, aki még hitt a karakterben, a nőkben és a boldogságban. Proust már tudja, hogy a „szerelem” mindig valami más.”
 
„Proust: „Elhatároztam, hogy ennek (ti. művének) szentelem erőmet, amely szinte bocsánatkérően fogyatkozik, s mintha csak annyi időt hagyna, hogy ha már készen áll a csarnok, magamra húzhassam kriptám ajtaját…”
 
„Néha föleszmélek a csendre, amely körülvesz. Mint az éjszakában fölneszelő állat, amelyet nem valamely közvetlen veszély, csak a saját óvatossága riasztott fel, hogy mintegy megbizonyosodjon: nyugodtan alhat tovább. Ez a nyugalom azonban mintha egy ítélet haladéka lenne, amelyet valahol valakik már meghoztak fölöttem, s valahogy így hangozhat: „Minek megölni? Elpusztul magától is.”
 
„A szépség a vágy beteljesíthetetlen álma. A szépséggel szemközti emberi állapot legtisztább formájában ezért mindig a fájdalom.”
 
„Egyazon regényt élni és írni.”
 
„Nem akarok ésszerűen tekinteni a világra, hogy az ésszerűen tekintsen rám vissza; nem akarom a kiegyenlítődést. Az egzisztenciát akarom, a szembenállást; a sorsot, de az én sorsomat, ami senkivel sem közös, és semmivel sem rokon. A fölégetett hidakat akarom, és azt az érzést, ami napok óta hangulatként ural: „nincs visszaút”.
 
„Tévedés azt hinni, hogy az ember utópiák vagy ideológiák szerint él: életéhez válogatja meg a szükségesnek érzett utópiákat (illetve ideológiákat).”
 
„Ahol gyilkoltak a hatalomért, a hatalom ott megőrzi a gyilkosok szorongását…”
 
„Lásd, amit leírsz. A stílus: látni.”
 
„Király vagyok, háborút vezetek, és a háborút – természetesen – el fogom veszíteni.”
 
„Auschwitzban teljesen mindegynek bizonyult, hogy miféle análerotikai élményekben részesültünk egy- és hároméves korunk között…”
(Freud kapcsán)
 
„…hívő létére jottányit sem hamisítja meg az életet.”
(Pascalról)
 
„Nemcsak a hit választás kérdése, de az a hit nélküli etikus élet is, sőt nekem ez hősiesebbnek, bizonyos értelemben méltóságteljesebbnek tűnik, ettől még nem kell gyilkossá válnunk; attól viszont, hogy gyilkossá, etikátlanná váljunk, nem óv meg a hit, sőt a történelem tanúsága szerint, éppen ellenkezőleg. – Vagy talán kétségbe akarja vonni Pascal, hogy a katolikus egyház tagjain kívül más is lehet jó ember? Nevetséges! – Pascallal alighanem végeztem.”
 
„…ebben az alkonyba borult világban Dionüszosz már csak Hitler képében jelentkezhet.”
 
„De talán ha az ember kivonja magát a fanatizmus szféráiból, még nem kell szükségképpen a középszerbe hullania. Isten – szerintem – nem fanatikus, és – gondolom – némi elnéző megértéssel kezeli fanatikus híveit; én jól el tudnék társalogni Vele, tökéletes egyetértésben afölött, hogy végül majd – s korántsem rosszindulatból – megöl.”
 
„Mindig másodvonalbeli, félreismert, félreértett magyar író leszek; a magyar nyelv mindig másodrendű, félreismert, félreértett nyelv lesz; a magyar kultúrának soha nem lesz helye abban a kultúrában, amely számít, amely egyetemes, mert a magyar kultúra mindig másodvonalbeli, félreismert, félreértett kultúrának látja önmagát. Illúzió, amit művelek, és erre tékozlom az életemet, amely úgyszintén illúzió. És mégis, akár a rovar, amely azonnal újrakezdi csápjában cipelni az építőanyagot, bár a hangyabolyt széttaposták, eláztatta az eső stb.: én is mindig újra elkezdek egy mondatot, egy konstrukciót. Ki lát? Isten?”
 
„Nincs művészi korszak, melyben az úgynevezett műveltség és az igazi művészet oly idegenül állt volna egymással szemben, mint ezt korunkban látjuk.”
(Nietzsche: A tragédia születése)
 
„Rosszul gondolkodik a művészetről, aki azt gondolja, hogy a művészet érzelmeket közvetít. A művészet élményt, a világ megélésének élményét és ennek etikai következményeit közvetíti. A művészet az egzisztenciát közvetíti az egzisztenciának. Ahhoz, hogy művészek legyünk, éppúgy egzisztenciává kell lényegülnünk, ahogyan egzisztenciává kell lényegülnie a befogadónak is. Ennél kevesebbel nem lehet beérni; és ha van valami jelentősége ennek a rítusnak, akkor ez a jelentőség egyedül itt keresendő.”
 
A galambok a Váci úton. Langyos, március végi napsütésben a Váci út járdáján, közel a Lehel téri piachoz, egy csoport galamb szisztematikus kegyetlenséggel agyonverte az egyik társukat. Az egész, akár egy pogrom. Kivált egy galambkakas jeleskedett: újra meg újra ráugrott a láthatóan beteg galamb hátára, ütötte-csépelte a fejét. Az áldozat még élt, sőt amikor az undorító jelenetet otthagytam, még a vére sem serkent. De tudtam: a szörnyű munka folytatódik, és nem lesz irgalom, míg a gyilkosság be nem teljesedik. A beteg galambnak ez esz az emléke az életről: csendes, éltető napsugár, a saját bűntudatos (mert a betegség nyilván bűntudattal jár) és édes bágyadtsága, meg a többi galamb, társai, melyek agyonverik őt, indulattól vöröslőn, kegyetlenül és képtelenül.”
 
„Ez a század, a XX., mint egy szakadatlan szolgálatot teljesítő kivégzőosztag.”
 
„A kudarc ma az egyetlen beteljesíthető élmény. (A válasz, hogy miért ezt a címet adtam regényemnek.)”
 
„De nem az élet megélésére születtem-e, nem „értem történik-e minden”? És nem arra való-e mindez, hogy szakadatlanul érezzem, akár egy torkomnak szegezett kést: életem minden perce az öngyilkosság számára feladott probléma?”
 
„írásizgatott”
 
„Életünk és elmúlásunk: micsoda közhely lehet ez Istennek. Vezet-e vajon adminisztrációt, valami nagyobb szabású nyilvántartást, amiként ezt a vallások gyermekmeséi sugallják? Milyen lehet a végítélet, a várakozás a szólításra, majd a beosztás a mennybe vagy a pokolba s azok különféle szektoraiba? Ha az embert a saját képmására teremtette, minek a képmására teremtette az ember az auschwitzi szelektálást?
 
„Mindenki élete félbehagyott és tulajdonképpen sikertelen kísérlet az életre.”
 
„Mint művész már rég túl a tetszésen és nemtetszésen élek. Úgy vagyok ezzel, akárcsak Simone Weil: tévedésnek érzek minden kedvességet, még a puszta udvariasságot is. Ő gyári munkásként jutott e tapasztalatra, nekem súlyosabb leckére volt szükségem, mert – úgy látszik – tompábbak az érzékeim.”
 
„Bármiben hiszel is, meghalsz; de ha semmiben sem hiszel, már élőnek is halott vagy.”
 
„A véletlen a legnagyobb életügyetlenség, a legteljesebb csőd.”
 


„Útközben a budakalászi téglagyár mellett megy el a vonat. Hétezer Pest környéki zsidó várja itt, a téglaszárító pajták közt, hogy deportálják őket. A töltésen katonák állnak gépfegyverekkel.” – Nem tudom, miért fog utólag is valami ugrásszerű, hálás öröm, hogy Márai Sándor látott engem. Ő negyvennégy éves volt, én tizennégy. Látta a sárga csillagos gyereket a téglaszárító pajták közt; s tudta, amit ez a gyerek akkor nem tudott, hogy hamarosan elviszik Auschwitzba.”
 
„Cioran egy mondata, amelyért a létezésem igazságával kezeskedem: „Minden könyv egy elodázott öngyilkosság.”
 
„A vereségnél csak a győzelem megalázóbb.”
 
„Kezdem átlátni, hogy engem az öngyilkosságtól (Borowski, Celan, Améry, Primo Levi stb. példájától) az a „társadalom” mentett meg, amely a KZ-élmény után az ún. „sztálinizmus” képében bebizonyította, hogy szabadságról, felszabadulásról, nagy katarzisról stb.: mindarról, amiről szerencsésebb világtájakon értelmiségiek, gondolkodók, filozófusok nem csupán szavaltak, de amiben nyilván hittek is, szó sem lehet; amely nekem a rabélet folytatását garantálta, és így mindenféle tévedésnek még a lehetőségét is kizárta. Ez az oka, hogy engem nem ért el a csalódás ama tengerárja, amely a szabadabb társadalmakban élő, hasonló élménykörű embereknek, mintegy e dagály elől szaladó lába körül csapdosni kezdett, majd – hiába szaporázták a lépést – lassan a torkukig felért.”
 
 
(1997)
 
„Diktatúrák javíthatatlan gyermeke vagyok, a megbélyegzettség az én különösségem.”
 
„A méreg, melyet ez az alantas helyzet termel, meg is gyilkolhatott volna, de lelki háztartásom rejtelmes vegykonyhája valami módon az életem legerősebb fűszerét keverte belőle.”
 
„Mennék tovább, de valami bizonytalanság remeg bennem, valami leküzdhetetlen nosztalgia. Hiszen én is féltem a magányomat, az olvasás, az önkínzás meghitt óráit, az elhagyatottságban lappangó erőforrást, ezt az egész régi hozzám nőtt, mintegy dacoló létformát, azt, ahogy szakadatlanul a pusztító erőkkel szemben, mondhatni magamat azokkal szembeszegezve éltem, mint nyílhegy az íjon.”
 
„…egzotikus sofőröm is egyiptomi lehet. Sokat beszél, és mint minden kárvallott nemzet kárvallott fia, tüstént politizálni, azaz zsidózni kezd. Hallgatok, mint egykedvű utas, aki a pályaudvarra igyekszik, s nem keveri össze a célokat a hozzájuk vezető utakkal. Jó borravalót adok, s eltitkolom előle, hogy egy zsidótól kapja.”
 
„A szakállas Európa zsugori öregemberre hasonlít, aki a hölgyválaszkor őt táncra felkérő fiatal lányon botjával végigvág, mert nem jut más az eszébe, mint hogy a pénzét akarják. Ennek a világnak a kisszerűségét a közelgő agyérelmeszesedés és a saját temetésének előérzete hatja át.”
 
„Bár nem minden zsidó zsidó, ahogy Schönberg mondja, ám egyetlen zsidó sem kerülheti meg a tényt, hogy zsidó (ez viszont az én tapasztalatom).”
 
„A „nemzet” fogalma mint egy egész országra ráerőltetett szerencsétlen tudat. E szerencsétlen tudat totalitása ismét szerepeket teremt. Semmi kedvem eljátszani a szerepemet.”
 
„Ibsen szavait ismételgetem – írni annyi, mint ítélkezni önmagunk felett. A darabban halálra ítélem magam (minden munkámban, mindig meghalok), s ha túlélem az ítéletet, tovább menekülök, újabb halálok felé, (melyek közt egyszer, valószínűleg váratlanul és teljesen készületlenül, a valóságra is rá kell bukkannom: micsoda meglepetés lesz!)”
 
„Az apakomplexusban szenvedő, szadomazochisztikus perverzióba süppedt kelet-európai kisnemzeti lélek, úgy tűnik nem tud meglenni a nagy elnyomó nélkül, akire történelmi balszerencséjét háríthatja, és a kisebbségi bűnbak nélkül, akin a mindennapi kudarc során felhalmozódott gyűlölet- és ressentiment fölöslegét kiélheti.”
 
„Szinte tényként észlelem azonban, hogy rendszerben élünk, s e rendszert viszonyítás-rendszernek észlelem, labirintusnak, olyan labirintusnak azonban, amelyet végezetül is megterveztek. S ha nem is szükségképpen valaki tervezte meg, az én számomra mégiscsak megtervezettnek mutatkozik (noha a tervrajzot nem ismerem) (mint egyébként magamat sem).”
 
„Elment és magával vitte életem nagyobbik darabját, az időt, amelyben az alkotás elkezdődött és beteljesedett, s azt, amelyben boldogtalan házasságban élve, oly nagyon szerettük egymást. Olyan volt a szeretetünk, akár egy nevető arccal és kitárt karokkal rohanó süketnéma gyermek, akinek lassanként sírásra görbül a szája, mert senki sem érti őt, és mert nem találja a futása célját.”
 
„Felismerem és szinte beleszédülök ebbe a bizonyosságba, hogy a múlt egyetlen pillanat alatt ténylegesen átváltozhat azzá, aminek hívják: múlttá, réges-régi dolgok, élmények, hangok és képek elhagyatott tárává, amelyek már teljesen elszakadtak eleven forrásaiktól, az élettől, amely egykor létrehozta és egy ideig épségben őrizgette őket. Lehullott rólam a történelem: hirtelen egyensúlyzavar fog el, mint aki eltévedt, a múlt és a jövő között kifelé csúszik az időből. Később feltápászkodom majd ebből az összeomlásból, és követni fogom az állhatatos szólongatást, a hangot, amely e szürke köd mögül, ami most körülvesz, újra élni hív”
 
„Mit kezdjünk a „szemrehányással”, hogy a zsidók nem tanúsítottak ellenállást az Auschwitzba hurcolásukkor? Krisztus sem tanúsított ellenállást sem a megkínzatása sem a megfeszíttetése alkalmával. Meg kell történnie, s hogy megtörtént nem múlik el. Ebben az értelemben gondolom, hogy sem a kereszt sem Auschwitz nem mulandó.
 
 
(2001)
 
„Jean Améry és Tadeusz Borowski öngyilkosságot követett el, és öngyilkos lett Paul Celan, Primo Levi – és még sokan, akiknek még  a nevét sem ismerjük.
Mindezt el kellett mondanom, és nem lennék őszinte, ha be nem vallanám, hogy ha ezekre a következetes sorsokra gondolok, mindig elfog valami zavar, a magyarázkodás kényszere. Ma már tudom, hogy pontos az analízis, ahogyan azt 1991-ben, „Gályanapló” című könyvemben megfogalmaztam: „Engem az öngyilkosságtól az a „társadalom” mentett meg, amely a KZ-élmény után a „sztálinizmus” képében bebizonyította, hogy szabadságról, felszabadulásról, nagy katarzisról stb.: mindarról, amiről szerencsésebb világtájakon értelmiségiek, gondolkodók, filozófusok nem csupán szavaltak, de amiben nyilván hittek is, szó sem lehet; amely nekem a rabélet folytatását garantálta, és így mindenféle tévedésnek még a lehetőségét is kizárta. Ez az ok, hogy engem nem ért el a csalódás ama tengerárja, amely a szabadabb társadalmakban elő, hasonló élménykörű embereknek, mintegy e dagály elől szaladó lába körül csapdosni kezdett, majd – hiába szaporázták a lépést – lassan a torkukig felért.”
Így volt ez, és amikor írni kezdtem, mintegy Auschwitz meghosszabbított jelenében kezdtem el írni.”
 
„Jól tudom, hogy miféle kiváltságban részesültem: láttam ennek a szörnyű századnak az igazi arcát, belenéztem e Gorgó-fő szemébe, és élve mehettem tovább. De tudva tudtam, hogy ettől a látványtól nem szabadulok, tudva tudtam, hogy ez az arc örökké fogva tart.”
 
 
(1995, Hamburg)
 
 „…zsidó vagyok, de alig ismerem a zsidó        hagyományt, s távol áll tőlem a zsidó nacionalizmus; konzervatív meggyőződésűnek érzem magam, de politikailag a liberális oldalon állok; a demokrácia mellett teszem le a garast, noha nem hiszek az emberek egyenlőségében, vonakodom elfogadni a többségi elvet, és kifejezetten irtózom a tömegtől, a módtól, ahogyan a tömeget irányítják, kordában tartják és szórakoztatják, valamint a tömegben rejlő fenyegetéstől, mely alapjában veszélyezteti a mindenkori kevesek magasabb eszmeiségét, ami az emberi értékeket mindig is létrehozza.”
 
 
(1994)
 
„A művészet, ezt hamar megtanultam, nem arra való, hogy elítélje az embereket, hanem, hogy újjáteremtse a pillanatot. S e tekintetben a fájdalom képei épp annyit érnek, mint a felhőtlen boldogságé.”
 
„Visszahozhatatlan és megnevezhetetlen élményt rejtenek e pillanatok. Ha újraélhetném őket, elmondhatnám, hogy legyőztem az időt, legyőztem az életet.”
 
 
(1991)
 
„…jó negyven éven át csupa olyan ünnepnapot ültünk, melynek erkölcsi tartalma a kellő cinizmussal ellensúlyozott öntagadás…”
 
 
 
 
 
 
 
Vallomás egy polgárról
(2000)
 
„Azért idézzük, és fogjuk a továbbiakban is minél többet idézni Márait, hogy világosan lássuk: nem menekültként érkezik Nyugatra, hanem európai íróként, aki, hogy így mondjuk, bejelenti jogát  a bűnrészesség vállalására mindazokban a vétkekben, amelyeket a szellem emberei Európában a szellem ellen elkövettek. Különös ember: ahelyett, hogy a kommunista uralom áldozataként a saját sorsán siránkozna, bűnhődni akar és tanúságot tenni az emberi állapot végzetes romlásáról. De nem éri be a vádirattal, maga is tönkre akar menni, akárcsak Jean-Baptiste Clamence, a vezeklő bíró, Camus A bukás című regényében.”
 
 
(2002)
 
„Látogató vagyok, aki hasztalan gyűjtögeti a benyomásokat, meddően faggatja az embereket, megérteni őket nem fogja, mert nem osztozik azok sorsában, akikhez tulajdonképpen tartozik.”
 
„Vállalt kisebbségemet szellemi létformaként határoznám meg, amely a negatív tapasztalaton alapul.”
 
Felszámolás
(2003)
 
„Rengeteg könyv alszik bennem, jobbak és rosszabbak, mindenféle műfajban. Mondatok, szavak, bekezdések és verssorok, amelyek, akár nyugtalan albérlők, váratlanul életre kelnek, magányosan bolyonganak, máskor hangos fecsegésbe kezdenek a fejemben, amit képtelen vagyok elhallgattatni.”
 
„A katasztrófa emberének nincs sorsa, nincsenek tulajdonságai, nincs jelleme. Rettentő társadalmi környezete – az állam, a diktatúra, vagy nevezd, aminek akarod – a szédületes örvények húzóerejével vonzza, amíg fel nem adja ellenállását, és forró gejzírként fel nem tör benne a káosz – s azontúl a káosz válik az otthonává.”
 
„öngyilkosnak lenni annyi
mint az életet folytatni                                                             
naponta újra kezdeni
naponta újra élni
naponta újra meghalni”
 
„El kell tűnnöm innen, mindazzal együtt, amit – hogy is mondjam csak – magamban hordozok, akár a pestist.”
 
„Semmi értelme nem volt semminek; semmit sem sikerült létrehoznom; életem egyetlen eredménye, hogy megismerhetem az idegenséget, amely az életemtől elválaszt. Már az életem során halott voltam.”
 
„Később megértettem, hogy az egész tehetségét Auschwitzra fordította, az auschwitzi létmód avatott és kizárólagos művésze volt. Úgy érezte, hogy illegálisan született, ok nélkül maradt életben, és a létezése semmivel sem igazolható, csak ha
» megfejti az Auschwitz nevű rejtjelet «
 
K. dosszié
(2006)
 

„A baj az volt, hogy a Kádár-rezsimben rendkívül nehéz volt megszerezni a dokumentumokat. Főként a hatvanas években, amikor a Sorstalanságot írtam. Mintha csak szolidaritást vállaltak volna a náci múlttal, minden dokumentációt elrejtettek: könyvtárak mélyéről kellett előhalászni a többnyire hiányos anyagot, a korabeli könyvkiadás teljesen fátyolt borított erre a múltra.”  

Szerző: minyin  2009.04.17. 19:00 Szólj hozzá!

Címkék: magyar irodalom kertész imre

 
„Amikor a szív szól, az észnek nem illik akadékoskodnia. A giccs birodalmában a szív diktatúrája uralkodik.”
 
„Ha életünk minden másodperce a végtelenségig ismétlődne, úgy oda lennénk szögezve az örökkévalósághoz, mint Jézus a keresztfához. A gondolat hátborzongató. Az örök visszatérés világában minden mozdulatra a felelősség elviselhetetlen súlya nehezedik. Ezért nevezte Nietzsche az örök visszatérés gondolatát a legsúlyosabb tehernek (das schwerste Gewicht).
 
 
 
„… a motorbiciklijére görnyedő ember csak a száguldás jelen pillanatára tud figyelni: múlttól-jövőtől elvágott időtöredékbe kapaszkodik, kiszakad az idő folytonosságából; kívül kerül az időn; másképp mondva eksztázisban van; ebben az állapotban mit sem tud a koráról, a feleségéről, a gyerekeiről, a gondjairól, következésképpen nem is fél, mert a félelem forrása a jövőben van, s aki megszabadul a jövőtől, annak nincs félnivalója.
     Az eksztázisnak ezzel a formájával, a sebességgel a technikai forradalom ajándékozta meg az embert. A motorossal ellentétben a futó ember mindig érzékeli a testét, kénytelen a vízhólyagjaira, a lihegésére figyelni; amikor fut, érzi a súlyát, a korát, soha ennyire nincs tudatában önmagának s életidejének. De mindjárt más a helyzet, ha a sebesség képességét egy gépre ruházza: ezzel kikapcsolja a testét, testetlen, anyagtalan sebességnek adja át magát, a tiszta sebességnek, az eksztázis-sebességének.”
 
„Az Aktualitás akkor Magasztos, ha az ember a színpad előterében szenved, a háttérben sortüzek ropognak, s az egész fölött a halál arkangyala lebeg.”
 
„… csöndek honoltak.”
 
„Oh, felszabadító segglyuk!”
 
„… általában azt hiszik, hogy az ember esélyeit többé-kevésbe a megjelenés határozza meg, hogy szép-e vagy csúnya az arca, hogy milyen az alakja, dús haja van-e vagy kopasz. Tévedés. A hangon múlik minden.”
 
 
 
„Véleményem szerint egy nagy mű csakis művészete történetén belül születhet meg, oly módon, hogy részt vesz ebben a történetben. Csakis ezen a történeten belül lehet megragadni azt, ami új, és azt, ami ismétlődő, azt, ami lelemény, és azt, ami utánzás, más szavakkal szólva egy mű csakis a regény történetén belül létezhet mint olyan érték, amely megkülönböztethető és értékelhető. Épp ezért semmit sem tartok olyan szörnyűségesnek a művészetre nézve, mintha egy mű kizuhan tulajdon történetéből, mivelhogy olyan káoszba zuhan akkor, ahol már nem észlelhetők az esztétikai értékek.”
 
„A regény történetének különböző szakaszaiban különböző nemzetek ragadták magukhoz a kezdeményezést, mint egy stafétaversenyben: először Itália Boccaccióval, a nagy előfutárral;
azután Rabelais Franciaországa; majd Cervantes és a pikareszk regény Spanyolországa; a nagy angol regény XVIII. százada, a vége felé Goethe német közbelépésével; a XIX. század teljes egészében Franciaországé, majd az utolsó harmadában bevonul az orosz regény és nyomban utána a skandináv. Következik a XX. század és annak közép-európai kalandja, Kafkával, Musillal, Brochhal és Gombroviczcsal…”
 
„Hiszek abban, hogy ez a két látszólag ellentétes állapot, az álom és a valóság egyszer egységbe olvad majd egy abszolút valóságban, ha szabad így neveznem, a valóságfelettiségben (surréalité)” [André Breton]
 
„Kafka értette meg velem, hogy másképpen is lehet írni.” [Gabriel García Marquez]
 
„Nem tudok szabadulni egy képtől: a néphit szerint az agónia pillanatában a haldokló elvonulni látja szeme előtt egész elmúlt életét. Sztravinszkij művében az európai zene ezeresztendős életére emlékezett; utolsó álma volt ez, mielőtt örök, élmok nélküli alvásba merülne.”
 
„Az eksztázis fogalmát általában a nagy, misztikus pillanatokhoz kapcsoljuk. Pedig van mindennapi, banális, vulgáris eksztázis is: a düh, a gyorshajtás, a zaj által kiváltott süketség, a labdarúgó-mérkőzések eksztázisa. Élni annyi, mint állandóan nagy erőfeszítéssel arra törekedni, hogy ne veszítsük szem elől önmagunkat, mindig szilárdan jelen legyünk önmagunkban, sztásziszunkban. Ha csak egy rövid másodpercre kilépünk magunkból, a halál határmezsgyéjére érünk.”
 
„Emlékszem Picasso prágai kiállítására, a hatvanas évek közepén. Megragadt bennem egy festmény. Egy nő meg egy férfi görögdinnyét eszik; a nő ül, a férfi a földön fekszik, lábát elmondhatatlan örömmel az ég felé löki. És mindez olyan  gondtalansággal van megfestve, hogy azt gondoltam magamban: amikor ezt a képet festette, Picasso alighanem ugyanolyan örömöt érzett, mint a férfi, aki égnek emeli a lábát.”
 
„Ahelyett, hogy Bach elfelejtéséről beszélnék, akár visszájára is fordíthatnám ezt a gondolatot, mondván: Bach az első nagy zeneszerző, aki művének roppant súlyával arra kényszerítette a közönséget, hogy zenéjét, jóllehet az már a múlthoz tartozik, figyelembe vegye. Ez az eset előzmény nélküli, hiszen a társadalom a XIX. századig szinte kizárólag kortárs zenét hallgatott. A zenei múlttal nem volt eleven kapcsolata: a muzsikusok, még ha tanulmányozták is az előző korok zenéjét (amit ritkán tettek meg), nyilvánosan nemigen játszották. A múlt zenéje csak a XIX. század során kezd életre kelni a kortárs zene melett, fokozatosan egyre nagyobb teret hódít, olyannyira, hogy a XX. században a jelen és a múlt aránya fordított lesz: jóval többet hallgatják a régi korok zenéjét, mint a kortárs zené, amely napjainkban végül szinte teljesen kiszorult a hangversenytermekből.”
 
„Hogy ne tudd meg soha, mit éltél meg.”
 
„1948 után, amikor szülőhazámban a kommunista forradalom zajlott megértettem, milyen hatalmas szerepet játszik a lírai vakság a Rémuralom idején, mely az én szememben az az idő volt, amikor „a költő együtt uralkodik a hóhérral” (Az élet máshol van).”
 
„De az észrevételnél is kedvesebb számomra annak az embernek a képe, aki nem sokkal azelőtt, hogy elindulna arra a rettenetes utazásra, egy gyerek jelenlétében fennhangon gondolkodik a műalkotás kompozíciójának kérdéseiről.”
 
„Egy szép nap rettenetes gondolat jutott eszembe: és ha nem a belső szabadság diktálja ezeket a lázadásokat, nem a bátorság, hanem annak a vágya, hogy elnyerjük annak a másik törvényszéknek tetszését, amely a sötétben már felkészíti esküdteit.”
 
„kibontanám a metaforát: Kafka regényének nyitott ablakai Tolsztoj tájára nyílnak; arra a világra, ahol a regényhősök még életük legkegyetlenebb pillanataiban is megőrzik a döntés szabadságát, s ez a szabadság ajándékozza meg életüket azzal a boldog kiszámíthatatlansággal, amely a költészet forrása.”
 
„Faulkner határozottan kijelentette, hogy semmi mást nem akar maga után hagyni, „csak a nyomtatott könyveket”, vagyis semmit, amit halála után a kukázók megtalálnak majd. Ugyanazt óhajtotta tehát, amit Kafka, és ugyanúgy engedelmeskedtek neki, mint Kafkának: mindent kiadtak, amit csak össze tudtak kotorni.”
 
„…a motívumok szereplőket keresnek maguknak, a szereplők motívumokat, a szereplők hosszasan harcolnak a főszerepért; Sztavroginnak házasnak kellene lennie, de „kivel?”, kérdi magától Dosztojevszkij, és egymás után három nővel próbálja összeházasítani stb.”
 
„Egy szép nap, amikor újraolvassuk feljegyzéseinket, ráébredünk, hogy egyetlen képet sem tudunk felidézni. És ami ennél is rosszabb: a képzelet nem tud emlékezetünk segítségére sietni és rekonstruálni azt, amit elfelejtettünk. Mert a jelen, a jelen konkrétuma, mint megvizsgálandó jelenség, mint struktúra, ismeretlen bolygó a számunkra; sem emlékezetünkben meg őrizni nem tudjuk tehát, sem a képzelettel rekonstruálni. Úgy halunk meg, hogy nem tudjuk, mit éltünk meg.”
 
 
 
„Gérard de Narvalnak még csecsemőkorában meghalt az anyja, mindazonáltal egész életét gyönyörű szeme hipnotizáló pillantása igézetében élte le.”
 
„A szabadság nem ott kezdődik, ahol eltemetik vagy megtagadják a szülőket, hanem ott, ahol nincsenek:
Ott, ahol az ember valakiből megszületik, anélkül hogy tudná, kiből.
Ott, ahol az ember egy erdőben elhajított tojásból születik.
Ott, ahol az embert a menny taszítja le a földre, s ő úgy teszi a lábát a világra, hogy nem érez hálát.”
 
„Az, ami az egyetemista lány és Jaromil szerelmének első hetében megszületett, az maga Jaromil volt…”
 
„- Azt hiszem, a szerelemben nincsenek kompromisszumok. A szerelem azt jelenti – mindent odaadni.”
 
„De Arthur Rimbaud újra és újra menekült: menekült, tarkóján egy eloldozhatatlan nyakörvvel, és menekülvén verseket költött.”
 
„Hát tényleg nincs menekvés a tükörházból?”
 
„Csak az igazi költő tudja, hogy milyen végtelenül erős az a vágy, hogy az ember ne legyen költő, hogy elhagyja a tükörházat, ahol fülsiketítő csend uralkodik.
Számkivetett az álom
rejtekem a tömeg
kemény átokra váltom
énekemet
 
„Jaromil rádöbbent, hogy félreértés áldozata lett; a vörös hajú egyáltalán nem a saját halálát ígérte neki, mikor azt mondta, hogy nem tudna nélküle élni…”
 
„Csak az igazi költő tudja, hogy milyen nyomasztó érzés is a költészet tükörházában lenni. Az ablakon túlról lövések távoli zaja hallik, s a szív összeszorul a sóvárgó mehetnéktől; Lermontov begombolja az egyenruháját; Byron az éjjeliszekrény fiókjába rejti revolverét; Wolker verslábakon menetel együtt a tömeggel; Halas rímekbe szedve átkozódik; Majakovszkij önnön versének tapos a torkára; fenséges ütközet folyik a tükörben.
De vigyázat! Ha a költők egyszer véletlenül átlépik a tükörház küszöbét, végük, mert hisz nem tudnak lőni, s ha mégis lőnek, saját fejüket találják el.
Ó, jaj, hallják őket? Már jönnek is! Felfelé vágtat a ló a Kaukázus szerpentinjein, nyergében Lermontov ül, kezében pisztoly. És megint csattognak a patkók, s zörögnek a kocsi kerekei! Puskin jő, nála is pisztoly van, s ő is párbajra siet!
És ez a zaj? Mi ez? Villamos; lassú, zörgő-zötyögő prágai villamos; Jaromil utazik rajta, az egyik elővárosból a másikba tart; sötét ruhát visel, nyakkendőt, télikabátot és kalapot.”
 
„Szóval mégiscsak víz? Semmi tűz?”
 
 
 
„Az eposzok hősei győznek, vagy ha legyőzik őket, utolsó leheletükig megőrzik nagyságukat. Don Quijotét legyőzik. Ebben pedig nincs semmi nagyság. Mert eleve nyilvánvaló minden: az emberi élet mint olyan: vereség. Az egyetlen dolog, ami az életnek nevezett elkerülhetetlen vereséggel szemben megmarad nekünk, az, hogy igyekszünk megérteni. Ez a regény művészetének létoka.” (18.o.)
(Szegény Alonso Quijada)
 
„A XIX. Század azoknak a robbanásoknak évtizedeiben született, amelyek több alkalommal is a pincétől a padlásig felforgatták egész Európát. Valami alapvető dolog változott meg akkor az emberi létben, mégpedig hosszú időre: a történelem minden egyes ember tapasztalatává lett; ez ember kezdte megérteni, hogy nem ugyanabban a világban fog meghalni, mit amelyben született: a történelem órája hangosan kezdte hirdetni az időt, hirdette mindenütt, még a regények bensejében is, amelyeknek idejét egyszerre csak számolni kezdték és keltezték is.” (23.o.)
(A jelen idő nyomában)
 
„Foglaljuk össze a helyzetet: Anna azért ment a pályaudvarra, hogy találkozzon Vronszkijjal, nem pedig azért, hogy megölje magát; a peronon hirtelen rátör egy emlék, megigézi annak váratlan lehetősége, hogy befejezett és szép formát adjon szerelme történetének: hogy összekapcsolja a kezdetét a végével a pályaudvar azonos díszletének segítségével és a kerék alatti halál azonos motívumával: az ember ugyanis, anélkül, hogy tudná, a szépség igézetében él, és Anna, akit fojtogat a lét rútsága, most még érzékenyebb erre.
Lemegy néhány lépcsőn, és a sínek mellett találja magát. Közeledik a tehervonat. „Olyan érzés fogta el, mint amikor hajdan a fürdőben a vízbe készült menni…”
Csodálatos mondat! Egyetlen pillanat alatt, élete utolsó pillanatában a rendkívüli komorság egybeolvad egy kedves, mindennapi, könnyű emlékkel! Anna még halálának patetikus pillanatában is messze jár Szophoklész tragikus útjától. Nem tér le a próza rejtélyes útjáról, ahol a rútság találkozik a szépséggel, ahol a racionális enged az illogikusnak és ahol a rejtély mindig rejtély marad.)
„Válla közé húzta a fejét és a vagon alá esett, a kezére.” (34.o.)
(Egy halál szépsége)
 
„Európának nem sikerült történeti egységként elgondolnia irodalmát, és nem győzöm ismételni, hogy ez helyrehozhatatlan szellemi kudarc. Mert hogy a regény történeténél maradjunk: Rabelais-ra válaszol Sterne, Sterne ihleti Diretot-t, Cervantesre hivatkozik minduntalan Fielding, Fieldinghez méri magát Stendhal, Flaubert hagyománya folytatódik Joyce művében, Joyce-ról való elmélkedése során bontja ki a maga regénypolitikáját Broch, Kafka érteti meg García Márquezzel, hogy nem lehetetlen kiszabadulni a hagyományból és „másképpen írni”.
Amint az imént mondtam, elsőként Goethe fogalmazta meg: „Ma már nem sokat jelent a nemzeti irodalom, beléptünk a világirodalom (die Welt-Literatur) korába, és most kinek-kinek az a dolga, hogy siettesse ezt a korszakot.” Ez, hogy így fejezzem ki magam, Goethe testamentuma. Még egy elárult testamentum. Mert üssenek fel bármilyen kézikönyvet, bármilyen antalógiát, az egyetemes irodalmat mindig nemzeti irodalmak egymás mellé helyezéseként mutatják be. Mint az irodalmak történetét!  Az irodalmakét, többes számban!
Pedig Rabelais-t, akit a honfitársai mindig is alábecsültek, senki sem értette meg jobban, mint egy orosz: Bahtyin; Dosztojevszkijt egy francia: Gide; Ibsent egy ír: G. B. Shaw; James Joyce-t egy osztrák: Hermann Broch; a nagy észak-amerikai nemzedék, Hemingway, Faulkner, Dos Passos egyetemes jelentőségét elsősorban francia ismerték fel („Franciaországban egy irodalmi mozgalom atyja vagyok”, írta 1946-ban Faulkner, azon panaszkodva, hogy hazájában süketek a műveire). Ez a néhány példa nem csupa bizarr kivétel a szabály alól; nem ez a szabály: a földrajzi távlat eltávolítja a megfigyelőt a helyi kontextustól, és lehetővé teszi számára, hogy felölelje a Welt-Literatur nagy kontextusát, amely egyedül képes felmutatni egy regény esztétikai értékét, vagyis azt, hogy a létnek milyen ismeretlen aspektusait sikerült a regénynek megvilágítania, s hogy milyen újszerű formát talált ehhez.
Azt akarom-e ezzel mondani, hogy egy regény megítéléséhez lemondhatunk eredeti nyelvének ismeretéről? Igen, pontosan ezt. Gide nem tudott oroszul, G. B. Shaw sem értett norvégül, Sartre nem eredetiben olvasta Dos Passost. Ha Witold Gombrowicz és Danilo Kiš könyveinek megítélése kizárólag azokon múlt volna, akik lengyelül és szerbül tudnak, sohasem fedezték volna fel radikális esztétikai újszerűségüket.”(43.o.)
(Die Welt-Literatur)
 
 „Aki azt hiszi, hogy egy nagy regény életét meghosszabbíthatja egy adaptációval, valójában mauzóleumot épít, ahol csupán a márványba vésett rövid felirat emlékeztet annak a nevére, aki nem nyugszik ott.” (163.o.)
(A kompozíció)
 
„Vannak esetek, amikor egy nagy regény hiánya jóvátehetetlen.” (165.o.)
(Egy elfelejtett születés)
 
„Bűvészmutatványával a nyelvtan egy halom egyént egyetlen entitássá tud változtatni, egyetlen alannyá, egyetlen „szubjektum”-má, akit „mi”-nek vagy „ők”-nek hívnak, de aki konkrét valóságként nem létezik.” (173.o.)
(A folyamatosság tudata)
 
„Valamennyi európai művészet, mindegyik a maga idején, így röppent a magasba, tulajdon történetévé alakulva. Ez volt Európa nagy csodája: nem a művészete, hanem a történetté voltozott művészete.
A csodák sajnos rövid életűek. Aki felröppen, annak egyszer le kell szállnia a földre. Szorongás fog el: elképzelem azt a napot, amikor a művészet már nem fogja a soha nem mondottat keresni, és engedelmesen visszahátrál a kollektív élet szolgálatába, amely azt fogja követelni tőle, hogy tegye széppé az ismétlést és segítse abban az egyént, hogy békésen és boldogan beolvadjon a lét egyformaságába.
Mert a művészet története mulandó. A művészet fecsegése örök.” (177.o.)

(Örökkévalóság) 

Szerző: minyin  2009.04.17. 18:59 Szólj hozzá!

Címkék: francia irodalom cseh milan kundera

„Ezer éven keresztül oldalak millióit tudnám teleírni Che Guevaráról”
 
„Az emberek nem egyszer és mindenkorra születnek meg azon a napon, amikor az anyjuk a világra hozza őket, hanem az élet újra meg újra rákényszeríti őket, hogy megszüljék magukat.”
 
„Csak mert valaki nem úgy szeret téged, ahogy te szeretnéd, az még nem jelenti, hogy nem szeret téged szíve minden szeretetével.”
 
 
(1981)
 
„Arra gondoltam, hogy milyen kegyetlen volt hozzá a sors: nemcsak a halállal nyújtotta be a számlát húsz boldog évéért, hanem azzal is, hogy így felnégyeltette, szétszóratta, tönkreroncsoltatta a testét.”
 
(2005)
 
 „Sosem feküdtem le olyan nővel, akinek ne fizettem volna, és azt a keveset, aki nem volt hivatásos, ésszel-erővel meggyőztem róla, hogy fogadja el a pénzt, akkor is, ha utána kidobja a szemétbe. Húszéves koromban elkezdtem vezetni egy kimutatást: név, életkor, helyszín meg egy rövid emlékeztető a körülményekről és a módozatokról. Ötvenéves koromig ötszáztizennégy nő, akikkel minimum egyszer együtt voltam. Aztán, amikor már a testem nem bírta az iramot annyi nővel, abbahagytam a listát, mert papír nélkül is fejben tudtam tartani őket. Megvolt a magam külön etikája. Sose vettem részt csoportos dáridókon, nyilvános viszonyt se folytattam, nem adtam ki titkokat, és se testi, se lelki kalandokat nem fecsegtem ki, mert fiatalkorom óta tudtam, hogy egyiket se lehet büntetlenül elkövetni.”
 
„Az egyik nap ott maradtam reggelire Rosa Cabarcasnál, akit teljes gyásza és a szemöldökéig lehúzott kalap ellenére már nem láttam olyan roskatagnak, mint eleinte. A reggelijei híresen remekek voltak, és úgy meg voltak borsozva, hogy könnybe lábadt a szemem. Az első tüzes falat után a sírással küszködve mondtam neki: ma este nem kell, hogy telihold legyen, anélkül is égni fog a seggem.”
 
 
(1989)
 
„A halált világéletében elkerülhetetlen szakmai kockázatnak tekintette. Valamennyi csatáját a tűzvonalban harcolta végig, és soha egy karcolás sem esett rajta; olyan esztelen nyugalommal járt-kelt az ellenséges tűzben, hogy még a katonái sem tudtak rá más magyarázatot, mint azt, hogy sérthetetlennek hiszi magát. Ép bőrrel vészelt át minden merényletet, amit ellen szőttek, és jó néhányszor az mentette meg az életét, hogy nem a saját ágyában töltötte az éjszakát. Nem voltak testőrei, és minden elővigyázatosság nélkül, bárhol megette és megitta, amit elébe tettek. Egyedül Manuela tudta, hogy ez a közöny nem tudatlanságból vagy fanatizmusból eredt, hanem abból  a szomorú bizonyosságból, hogy ágyban fog meghalni, szegényen és meztelenül, a nép szeretetének vigasza nélkül.”
 
„Aztán folytatta a keserű panaszlitániát, míg letűnt dicsősége foszlányait egyre messzebbre sodorta a halál szele.”
 
„A tábornok határozott tiltakozása ellenére délután négy órakor díszvacsorát adtak a tiszteletétére az egyik közeli házban. Az eseményt azonban nélküle kellett megrendezni, mert a guayaba hashajtó hatására még éjjel tizenegykor is válságos volt az állapota. Csak feküdt a függőágyban rettenetes görcsök és kínzó szelek közepette, és úgy érezte, hogy a lélek is távozik belőle, a szűnni nem akaró, maró hasmenéssel. A plébános hozott neki valami gyógyszert, amit a házipatikus készített. A tábornok azonban visszautasította. „Már a hatalmat is egy hánytatószer miatt vesztettem el; még egy gyógyszer, és mehetek a másvilágra” – mondta. Rábízta magát a sorsra; csontvázsovány teste reszketett a jeges verítéktől, és nem volt más vigasza, mint a szép gitárzene, aminek foszlányai odaszűrődtek a nélküle megült bankettről. Aztán lassan-lassan elapadt a hasmenésáradat, megszűnt a fájdalom, elhallgatott a zene, és a tábornok ott maradt a semmiben lebegve.”
 
„Lorenzo Cárcamo nézte, ahogy szomorúan és erőtlenül feláll, és rádöbbent, hogy őt is inkább az emlékek súlya nyomasztja, nem az eltelt éveké. Amikor megfogta a kezét, érezte, hogy mindketten lázasak, és arra gondolt, vajon melyikük halála lesz az oka, hogy többé nem látják egymást.”
 
„Inkább a halált választanám a karjaidban, mint ezt a békét nélküled.”
 
„Különös, csillagtalan éjszaka volt, és a szél árvák sírását és rothadásszagot hozott a tenger felől.”
 
„Egy alkalommal úgy találta, hogy az éppen lediktált levél elég nehézkesre sikerült. Ám ahelyett, hogy újat fogalmazott volna, hozzáírt egy sort az írnokáról: „Amint látja, Martell ma a szokásosnál is ostobább.”
 
„Aztán hagyta, hogy beemeljék a hintóba, és lerogyott az ülésre. A feje erőtlenül a támlára hanyatlott, de a szeme mohón leste az ablakon túl még egyszer, utoljára végigvonuló életet.”
 
 
(1975)
 
„…és így rendezték a haza sorsát, előzték meg történelmét a kártya jóslatai szerint mindaddig, amíg hírét nem vette a páratlan látnokasszonynak, aki mosdótálak tévedhetetlen vizében fejtette a halált, és elzarándokolt hozzá titokban, nyaktörő öszvércsapásokon, egyetlen tanúval, a nádvágó késes őrangyallal, fel a hegyipuszta-tanyáig, ahol az az ükunokájával élt, aki az egy hónapja halott férjétől három gyermeket szült, és a negyedik is úton volt már, és egy béna, félvak vénasszonyt talált ott, a majdnem vaksötét szobasarokban, ám amint megkérte, hogy tegye a kezét a mosdótál fölé, haloványfehér fény derengett fel a víz belsejében, és íme, ott látta önmagát, hason fekve, a padlón, rangjelzés nélküli uniformisában, lábszárvédőben, aranysarkantyúval, és azt kérdezte, miféle hely ez, s az asszony azt mondta, az alvadt víztükröt végigkutatva, hogy csak akkorka szoba, mint ez itten, meg úgy látom, van egy íróasztal is, meg egy villanyventillátor, meg egy tengerre néző ablak, meg ezek a fehér falak festett lovakkal és egy sárkányos zászlóval, mire ő megintcsak azt mondta,  ahá, mivel ráismert a fogadóteremmel szomszédos irodára, és megkérdezte, kínnal jön-e majd, kínos kórral, de azt felelte, nem, álomban éri, fájdalommentesen, ahá, mondta, és kérdezte reszketve, mikorra várható, mire azt mondta a vénasszony, efelől nyugodt lehet, mert megéri az én koromat, és ő 107 éves volt, de azon túl már 125 évet nem él, erre bólintott, ahá, és megölte függőágyában a béna öregasszonyt, hogy soha senki más ne tudjon halálának körülményeiről, az aranysarkantyú szíjával fojtotta  meg, fájdalom- és sóhajmentesen, mint valami mesterhóhér, jóllehet ő volt az egyetlen lény, ember vagy állat, akit akár háborúban, akár békeidőben megtisztelt azzal, hogy saját kezűleg ölje meg, szegény asszony.” (86.o.)
 
„…ha egyszer a szar kincset fog érni, ők fenék nélkül jönnek a világra, majd meglátják, idézte régi dicsőségének idejéből, sőt, még önmagán is tréfálkozott, azt mondta, fuldokolva a nevetéstől, hogy arra a három hónapra, míg halott lesz, nem érdemes őt Jeruzsálembe vinni, a szent sírba temetni, s minden vitás kérdést azzal a végső érveléssel zárt le, hogy nem számít,
ha valami nem igaz pillanatnyilag, a szentségit, majd az lesz idővel.” (153.o.)
 
„…annyi év után megint énekelt, míg a szúnyogháló ködén át egyetlen hites felesége, Leticia Nazareno hajnali zátonyrafutottbálna-álmát nézte…” (170.o.)
 
„…árva vizihulla-álmainak utolsó éjszakájáig…” (170.o.)
 
„…nincs az a hiba, amit a tekintéllyel és hatalommal felruházott ember el nem követhet, kivéve egyet: ha olyan parancsot ad ki, amit nem biztos, hogy teljesítenek…” (172.o.)
 
„…ez igen, anyám, Bendición Alvarado, ez csak az igazi diadalmenet, nem az a szar, amit nekem ez a népség itt rendez, összezsugorodottnak és magányosnak érezte magát, nyomasztotta a meleg, a szúnyogok támadás, a díszpáholy aranyozott oszlopai és gyűrött bársonya…”  (174.o.)
 
„…Leticia Nazarenót és a gyereket ízekre tépték és szőröstől-bőröstől felfalták a vásárcsarnok kóbor kutyái, elevenen falták fel őket, tábornok úr, de nem a szokásos kóbor kutyák voltak, hanem valami ragadozók, riadtsárga szemük volt és sima cápabőrük, valaki a kékrókákra éheztette ki őket, hatvan, szakasztott egyforma kutya…” (178.o.)
 
„…elrendelte, hogy döntsék le a vásárcsarnok vaskupoláját, és építsenek a helyén egy kertet magnóliákkal, fürjekkel, benne márványkeresztet, magasabbra érjen, és erősebb fénnyel világítson, mint a világítótorony, hogy az eljövendő nemzedékek emlékezetében örökké továbbéljen a történelem nagy nőalakja, akire ő maga már nem is emlékezett, amikor az emlékművet lerombolta egy éjszakai robbanás, amit senki sem vállalt magára, a magnóliákat megették a disznók, és az emlékkertből bűzlő, iszapos szemétdomb lett, amit ő sose látott, nemcsak azért, mert az elnöki sofőrnek megparancsolta, hogy kerülje el az egykori zöldségpiacot, még ha a fél világot kell is megkerülnöd, hanem mert többé nem ment az utcára azóta, hogy az irodákat átköltöztette a minisztériumok napüveges épületeibe, és minimális személyzettel, egyedül lakta a csupasz házat…” (180.o.)
 
„…haszontalan unszolta José Ignacio Daenz de la Barra, hogy hőn rajongó népe körében töltse el e nevezetes estét, ő még a szokásosnál is előbb rázárta alvótömlöcére a három zárt, három reteszt, három lakatot, hasra feküdt a csupasz téglapadlón, rangjelzés nélküli, durva vászonuniformisában, lábszárvédőben, aranysarkantyúval, jobb karját a feje alá hajtva párnának, ahogyan aztán ráakadtunk a keselyűk torán, mélytengeri állatok és növények fertőjében, s a félálom szitájának ködében hallotta még a nélküle zajló vigasság távoli rakétáit, hallotta az ujjongó muzsikát, az ünnepi harangokat, a sokaság iszapárját: olyan dicsőséget magasztaltak, mely nem az ő dicsősége volt, miközben ő inkább szórakozottan, mint szomorúan mormolta, anyám, Bendición Alvarado, sorsom forrása, száz éve már, a szentségit, száz év, hogy rohan az idő.” (194.o.)
 
„…és a régi dicsőség eme szalmalángutánzatában egybehívatta az udvaron az akadémista tiszteket, akik segítettek lerázni a saját hatalma gályarabláncait, és ihletének szeszélye szerint ránk bökve az ujjával, feltöltötte velünk végelgyengült rendszere legutolsó vezérkarában a Leticio Nazareno és a gyermek haláláért felelős tettesek megüresedett helyeit, akiket hálóingben csíptek el, amint éppen menedéket próbáltak keresni a követségeken, de alig ismert rájuk, elfelejtette a nevüket, hasztalan turkált szíve mélyén a gyűlölet parazsa után, amit holtáig próbált elevenen tartani, csupán a sértett s táplálni már nem érdemes büszkeség hamuját találta, takarodjanak innen, parancsolta, feltették őket az első hajóra, hogy vigye el őket az örök feledésbe…” (215.o.)
 
„…összeszorult szívvel nézett, fohászra fakadva, anyám, Bendición Alvarado, világosítsd meg elmémet a te legbölcsebb fényeddel, mivel végső ideje éjszakáin minduntalan arra a rémképre riadt, hogy a haza halottai kikeltek sírjukból, számon kérni tőle a tengert, hallotta a kaparászást a falakon, a temetetlen hangokat, a rettenetet a posztumusz tekintetekben, melyek a kulcslyukon át lesték hatalmas, haldoklódinoszaurusz-patáinak nyomát a homályba merült ház végső menedékmocsarainak gőzölgő ingoványán, szakadatlanul úton volt, megkésett passzátszelek és hamis misztrálok cirkálóján, a szélgép játéka szerint…” (223.o.)
 
„…nem volt a világnak más színe akkor, csak az ő fájdalmáé…” (240.o.)
 
„…túl későn tanulja meg az ember, hogy még a leghosszabbra nyúlt hasznos életekből sem futja többre, mint megtanulni élni…” (241.o.)
 
„…alkonya sárga avarhalmai közt…” (241.o.)
 
„…az egyetlen élhető élet az, ami megmutatja magát…” (241.o.)
 
 
 
 
(1985)
 
„Jeremiah de Saint-Amour, az Antillákról odamenekült hadirokkant gyermekfotográfus, legtürelmesebb sakkpartnere egy kis aranycianid-füsttel kimentette magát az emlékezet viharaiból.”
 
(1968)
 
„A tenger közelségét jelző gálya felbukkanása kedvét szegte José Arcadio Buendíának. Csúfondáros sorsának tréfáját látta abban, hogy amikor gyötrődve és kínlódva kereste a tengert, nem talált rá, s most anélkül, hogy kereste volna, elháríthatatlan akadályként ott találta az útjában.” (14.o.)
 
„E kápráztató leckeórák úgy belevésődtek a gyerekek fejébe, hogy hosszú évek múltán, egy másodperccel azelőtt, hogy a reguláris hadsereg tisztje tüzet vezényelt a kivégzőosztagnak, Aureliano Buendía ezredes újból átélte a langyon márciusi délutánt…” (17.o.)
 
„A várakozásban kiveszett a combjából az erő, melléből a keménység, természetéből a lágyság, de szívében épen megmaradt az őrület.” (28.o.)
 
„…a szerelem valami meghittebb és mélyebb érzés, mint titkos éjszakáink féktelen, de pillanatnyi boldogsága.” (30.o.)
 
„…buzgalma és heve kárpótlást nyújtott e törékeny termetért.” (32.o.)
 
„…csak álmodtak éberen egész nap.” (43.o.)
 
„Arcadio legutolsó gondolata is Remedios felé szállt néhány évvel később, a kivégzőosztag előtt.” (83.o.)
 
„Amikor öccse november másodikán, kinyitotta az üzletet, odabenn az összes lámpa égett, az összes zenélő doboz nyitva volt, s az összes óra ugyanazt az örök pillanatot mutatatta, és a kusza hangverseny zenebonája közepette ott hevert Pietro Crespi a hátsó irodában: a csuklója borotvával felvágva, s a két keze egy benzoés tálban.” (102.o.)
 
„…Amaranta egy délután kiment a konyhába, és a kemence tüzes parazsába dugta a kezét: mindaddig ott tartotta, amíg a nagy fájdalomtól már semmit sem érzett, csak a tulajdon égett húsának orrfacsaró szagát. Így akarta kifüstölni magából a lelkifurdalást. Utána napokon át egy tojásfehérjével telt edényben tartotta a kezét, úgy járkált a házban, s mire az égési seb begyógyult, mintha szívének fekélyei is behegedtek volna a tojásfehérjétől. A tragédiának egyetlen látható nyoma maradt: egy fekete gézkötés, amelyet haláláig viselt az égett kezén.” (103.o.)
 
„Minden erejét összeszedte, hogy megkeresse szívében azt a zugot, ahol az érzelmei elrothadtak, de nem talált rá. Régebben legalább valami homályos szégyenérzet töltötte le, ha megérezte bőrén Ursula illatát, és azt is többször tapasztalta, hogy Ursula gondolatai beleszűrődnek a saját gondolataiba. De a háború mindezt kiirtotta. Még Remedios is, a felesége, csak elmosódott kép volt valakiről: talán a lánya lehetett. A számtalan nő, akivel a szerelem sivatagában találkozott, s aki a partvidék egyik végétől a másikig széthordta a magját, semmi nyomot nem hagyott az érzelmeiben. Legtöbbjük sötétben jött a szobájába, és virradat előtt el is távozott: nappalra már nem maradt belőlük egyéb, mint egy kis csömör a test emlékezetében. Csak egyetlen érzést nem kezdett ki sem az idő, sem a háború: amit a bátyja, José Arcadio iránt érzett még kisfiúkorában, de ezt sem a szeretet, hanem a cinkosság táplálta.” (160.o.)
 
„Aureliano Buendía ezredes egy sáros öszvér hátán érkezett meg. Borostás volt az arca, és a kelések több kínt okoztak neki, mint álmainak iszonyú kudarca, mert túl volt már minden reményen, túl dicsőségen és túl a dicsőség utáni vágyakozáson.” (162.o.)
 
„Mondja meg neki – mosolygott az ezredes –, hogy az ember nem akkor hal meg, amikor szeret, hanem amikor lehet.” (219.o.)
 
„A ráboruló sötétségben úgy érezte, mintha egy torony tetejéről valami feneketlen szakadékba löknék, s értelmének utolsó villanásával rádöbbent, hogy az örök zuhanás végén a halál várja.” (232.o.)
 
„Válla közé húzta a fejét, mint a csirkék,  s úgy maradt mozdulatlanul, homlokát a gesztenyefa törzsének támasztva. A család másnap találta meg, délelőtt tizenegykor, amikor Irgalmas Szent Zsófia kivitte a szemetet a hátsó udvarba, és felfigyelt a le-leszálló keselyűkre.” (241.o.)
 
„Odahaza Amaranta csak szőtte a szűnni nem akaró szemfödőt, Ursulát pedig az elaggás mindinkább lehúzta a sötétség kútjába, amelynek a fenekén már nem látott semmi mást, mint José Arcadio Buendía kísértetét a gesztenyefa alatt.” (248.o.)
 
„A roskadozó bordélynegyed egyetlen nyitott helyiségéneben egy tangóharmónika-együttes Rafael Escalona dalait játszotta: a püspök unikaöccse volt, és ő örökölte Francisco, az Ember titkait. A csapos, akinek fél karja elsorvadt, és mintha összeégett volna, mert egyszer az anyjára emelte, meghívta Aurelianót egy üveg pálinkára, aztán Aureliano hívta meg őt egy másikra. A csapos a szerencsétlenül járt karjáról beszélt, Aureliano pedig a szerencsétlenül járt szívéről, amely elsorvad, és mintha összeégett volna, mert a nővéréhez emelte.” (370.o.)
 

„De még mielőtt elért volna az utolsó verssorhoz, már tudta, hogy soha többé nem lép ki ebből a szobából, mert úgy volt elrendelve, hogy a tükrök (vagy trükkök) városa szétszóródik a szélben, és kihull az emberek emlékezetéből, mihelyt Aureliano Babilonia végez a pergamenek megfejtésével, és hogy mindaz, ami írva vagyon bennük, öröktől fogva és mindörökre megismételhetetlen, mert az olyan nemzetségnek, amely száz év magányra van ítélve, nem adatik még egy esély ezen a világon.” (373.o.) 

Szerző: minyin  2009.04.17. 18:57 Szólj hozzá!

Címkék: irodalom kolumbia mágikus realizmus marcia marquez

„Néha szerencsém volt, és jobban írtam, mint ahogyan írni tudok.”
 
 
„…minden halállal én leszek kevesebb,
mert egy vagyok az emberiséggel;
ezért hát sose kérdezd, kiért szól  a
harang: érted szól.” [JOHN DONNE]
 
„Robert Jordan a fa mögött feküdt, visszatartott lélegzettel, minden izmát megfeszítve, nehogy megremegjen a keze. Megvárta, amíg a tiszt eléri az erdő napsütötte peremét, ahol a zöld mezőt sötét fenyőfák váltották fel. Szíve hangosan dobogott az erdő tűlevelekkel fedett földjén.”
 
 
„Ha valaki annyi bátorságot visz bele az életbe, hogy a világ nem is tudja megtörni, csak úgy, ha megöli: akkor bizony meg is öli. Mert az a mi sorsunk, hogy az élet megtörjön minket, de néha éppen azon a ponton leszünk erősek, ahol legjobban megtört az élet. De akit megtörni nem bír, azt megöli a világ. Részrehajlás nélkül öli meg őket, a jókat és nemeslelkűeket és bátrakat egyformán. Aki pedig se nem ilyen, se nem olyan, az is biztos lehet benne, hogy az élet megöli, csak éppen nem olyan sürgősen.”
 
„Az ember belecsöppen az életbe. Megmondják neki a szabályokat, de az első alkalommal, ha valami hibán rajtakapják, végeznek vele. Vagy csak úgy ölik meg, minden ok nélkül, ahogy Aymóval is tették. Vagy megfertőzik szifilisszel, mint Rinaldit. De a végén végeznek vele. Ezzel számolni kell. Várj sorodra. Előbb vagy utóbb meghalsz te is.”
 

„Egyszer a fronton rátettem egy fadarabot a tűzre. Tele volt hangyával az a fadarab. Amikor lángra kapott, a hangyák előrajzottak belőle, és először a közepe felé igyekeztek, oda, ahol égett, aztán megfordultak, és a vége felé akartak menekülni. Amikor már nagyon sokan voltak ott, belepotyogtak a tűzbe. Néhányan kimásztak belőle, testük megperzselődött és összezsugorodott, aztán elkezdtek szaladni, és nem tudták, hová. De a legtöbb hangya rajta maradt a lécdarabon, szaladt a tűz felé, megfordult, visszajött, s végül beleesett a tűzbe. Emlékszem, arra gondoltam akkor, hogy ez a világ vége. Micsoda alkalom, gondoltam, Messiássá válni, kivenni a lécet a tűzből, és elhajítani valahová, ahol a hangyák ép bőrrel lemászhatnak a földre. De én nem ezt tettem, hanem elővettem a bádogpoharamat, és ráöntöttem a benne lévő vizet a lécre. Azt akartam, hogy a pohár üres legyen, és beleönthessem a whiskyt, mert a vizet mindig utólag szoktam a whiskyhez tölteni. Azt hiszem, az a kis víz csak arra volt jó, hogy az égő lécen a hangyák megfőjenek.” 

Szerző: minyin  2009.04.17. 18:56 Szólj hozzá!

Címkék: amerikai irodalom ernest hemingway

(1936)
 
„ – Várj meg ott – mondta John Beavis annak a valakinek, aki lehunyt szemhéjai alatt még néha életben volt, máskor az a hideg, mozdulatlan tárgy volt, amely újabb emlékképein élt.
            Várj ott reám; elérlek én
            Ama kietlen völgy ölén.”
 
„Számolni menekülés, csalás.”
 
„A csend még egyszer bezárult.”
 
„Az ember nem emlékszik a fájdalomra…”
 
„A vallomás veszélyes, a vallomás ragacsos, mint a légypapír…”
 
„… gyengesége és félénksége elkerülhetetlenül kijelölte az üldözésre.”
 
„Az összeesküvő csend visszafojtott izgalommal forrt és bugyborékolt.”
 
„A csöngetés közelebbről hangzott, egyre közelebbről, átdöfte az álom mély, langyos felhőzetét, és végül irgalmatlanul belecsapott a meztelen, vonagló öntudatba.”
 
„… végső lelki kifosztottság…”
 
„Elhanyagolt emlékek óriási halmaza törte át a gátját, került az eszméletébe.”
 
„Egy adott társadalomban a szabadság ténye csak egészen kevés egyén számára létezik.”
 
„Jesu pro me perforatus,
Condar intra tuum latus”
(Értem átdöfött Jézus,
rejts el a te oldaladba.)
 
 
„Dis aliter visum.”
(Az istenek másképp akarták.)
 
„Homo non nascitur, fit.”
(Az ember nem születik, hanem azzá lesz.)
 
„Az ember, aki meghalt, meztelenül nézte az életét…”
 
„Az ember senkit sem befolyásolhat, hogy mássá legyen, mint saját maga, és nem élhet olyan eszközökkel, amelyeknek érvényességét eleve el nem fogadja.”
 
„A halál – mondta Mark Staithes – az egyetlen dolog, melyet nem sikerült egészen elközönségesíteni. Nem mintha nem követtünk volna el mindent.”
 
„De a halál – a halál elérhetetlen.”
 
„A hallgatólagos halál irgalmatlanul pozitív hazugsággá válik.”
 
„Három órával később megtalálták, akit kerestek. Brian teste előrebukott arccal, egy sziklaöbölfélében hevert, egy kiugró szikla tövében, a tengerszem felett. A sziklák között páfrányok nőttek, és a forró levegőben az édeskés, nyomasztó szag szinte fojtogató volt. Zsongott a legyektől az egész környék. Mikor a rendőr hátára fordította a tetemet, a szétroncsolt arc szinte felismerhetetlen volt. Anthony egy percre odanézett, aztán elfordult. Egész teste remegni kezdett; egy sziklához kellett támaszkodnia, hogy el ne vágódjék.” (349.o.)
 
„ – Azt hiszem, Brian már eleget tudott. Neki igazán nem sok tanulnivalója volt. Kezdettől fogva olyan sokat tudott. Mint Mozart… csakhogy az ő zsenialitása nem zenében nyilatkozott meg, hanem szeretetben. Talán ezért költözhetett el ilyen korán.”
 
„Béke a mély, tenger alatti éjszakában, béke a csöndben, néma üresség az időtlenségben, melyben nincs többé kép, nincs többé szó.”
 
 
(1928)
 
„Ó, emberségünk gyötrő végzete:
Egyfajta törvény szül, másfajta hordoz,
Hívságban nemz, s mégis hívságot tilt,
Betegnek teremt, s mégis épnek rendel.
A lét sokféle törvényt alkot – mi az oka?
Szenvedély és ész harca – csak béke nincs soha.” [FULKE GREVILLE]
 
„ – Igen, tudom. – Elinor mosolygott, és megsimogatta a férfi arcát. – Szeretsz, ha időd engedi, és akkor is sürgönyileg, az Atlanti-óceánon át.
 - Nem, ez nem igaz. – De belül tudta, hogy igaz.
Egész életében magányosan, a maga teremtette űrben bolyongott, ahová nem léphetett be senki, se anyja, se barátai, se szerelmei. Mikor így karjában tartotta, magához szorította Elinort, akkor is sürgönyileg üzent az Atlanti-óceánon át, amint ő mondta.”
 
„Phil hallgatott. A rá vonatkozó beszélgetésektől mindig viszolygott. Magányát fenyegették, azt a magányt, amit értelme elutasított (mert sok mindentől megfosztotta, amit szívesen megismert volna), de ami mégis az egyetlen közeg volt, melyben szelleme zavartalanul tenyészhetett, az egyetlen, melyben szabadnak érezte magát.”
 
„Párhuzamos hallgatásuk tovafolyt az időben, és sehol sem találkozott.”
 
„Sötétség, magány, halál, örökig. Öröktől örökig.” [Marjorie]
 
„Mintha még az idő is tudta volna, hogy minden elvégeztetett: a tartós fehér köd napja volt, oly áthatolhatatlanul nyugodt, hogy London minden zaja felszívódott benne.”
 
„…minden szava csontnyelű botként koppintott Walter körmére.”
 
„Irodalmi ünnepet ültek – a salak ünnepét. Rossz regények, vacak versek, hülye filozófiai elmélkedések, lapos erkölcsprédikációk, jelentéktelen életrajzok, unalmas útleírások és olyan émelyítően álszent és közönségesen ostoba gyermekirodalom, hogy aki olvasta, az egész emberiség nevében szégyenkezett.”
 
„…Burlap pedig köpülni kezdte részvéte vaját.”
 
„Walter kedvetlenül, szinte kínnal válaszolt. Lucy kérdése úgy hasított  a mélységes csöndbe, mint gyufa lobbanása az éjszaka sötétjébe. Az éj óriási, az éj határtalan, és csillagokkal van kiverve. A gyufa fellobban, és a csillagok azonnal mind kihunynak. Eltűnik a távolság, a mélység. Leszűkül a világ, és nem marad belőle egyéb, csak a tömör feketeségbe fúrt világos kis odu, benne élesen megvilágított arcok, kezek, testek és a hétköznapi élet ismerős, megszokott tárgyai. A csönd mély éjszakájában boldog volt Walter. A láz utáni ernyedtségben már nem gyűlölte Lucyt, csak álmos gyöngédséggel telten átkarolta. Lelke mintha meleg derűvel lebegne lét és nemlét határán. Lucy megmozdult a karjában, beszélt, és a csodálatos, földöntúli derű, mint a hirtelen felzavart víz sima tükre, remegni kezdett, és megtört.”
 
„A fajta nem egyszerre lesz öngyilkos, hanem fokozatosan csökkenti a születések számát.”
 
„Könnyen elfelejtjük, hogy a kiválóság az élet egyik területén nem föltétlenül jelent kiválóságot más területeken is. Newton matematikája nem bizonyíték teológiája mellett. Faraday-nek igaza volt az elektromosság kérdésében, de nem volt igaza Robert Sandeman nézeteit illetőleg. Platón ragyogóan írt, s ezért hisznek még ma is sokan káros filozófiájában. Tolsztoj kitűnő regényíró, de ez nem ok arra, hogy erkölcsi eszményeit elfogadjuk, vagy esztétikai, szociológiai és vallási nézetei iránt lenézésnél egyebet érezzünk.” [Philip Quarles]
 
„Problémám: az elvonatkoztatott intellektuális kétkedés átalakítása harmonikusan sokoldalú életté.”
 
„Minden intellektuel útja, ha gondolatmenetét eléggé következetesen végigviszi, a nyilvánvalóba torkollik, ahonnan a nem intellektuel sohasem mozdult el. […] Számos intellektuel persze nem megy el elég messze ahhoz, hogy ismét elérkezzék a nyilvánvalóhoz. Beleragad a racionalizmusba, a szellemi értékek abszolút fölényéről és a föltétlenül tudatos akaratról vallott szánalmas hitébe.” [Philip Quarles]
 
„Egész modern civilizációnk alapeszméje, hogy az a szabványfunkció, ami egy ember helyét megszabja a társadalomban, fontosabb, mint az egész ember, illetve egyenlő az egész emberrel, és lényének többi része elhanyagolható (mivel testi, ösztönös, intuitív, érzelmi része úgysem járul hozzá lényegesen a pénzszerzéshez és az érvényesüléshez ebben az iparosított világban), sőt egyenesen ártalmas és visszataszító. Modern iparosított társadalmunk műveletlen emberében az intellektuel minden hibája megtalálható, de hiányzanak annak mentséget érdemlő jó tulajdonságai. A nem intellektuelek, akikre én gondolok, merőben másfélék. Közülük néhány tán még fellelhető Olaszországban (hacsak a fasizmus azóta nem változtatta őket is silány amerikai és porosz utánzatokká); esetleg akad még egy-kettő Spanyolországban, Görögországban, Provance-ban. Máshol sehol a modern Európában. Háromezer évvel ezelőtt valószínűleg még sokan voltak. De Platón és Arisztotelész, Jézus, Newton és az új iparmágnások közös erőfeszítése utódaikat modern burzsoáziává és proletariátussá változtatta. Az a nyilvánvaló, ahova az intellektuel visszajut, ha elég messzire elmegy, természetesen nem azonos a nem intellektuel magától értetődő igazságával. Mert emennek maga az élet a nyilvánvaló, míg az előbbinek csak életeszménye az újra megtalált nyilvánvaló.” [Philip Quarles] 
 
„Most látom csak, hogy a szellemi élet – a művelődésnek, a tudományos kutatásnak, filozófiának esztétikának, kritikának szentelt élet – igazi varázsa éppen a könnyűsége. Sokrétű valóság helyett egyszerű intellektuális sémák; az élet ijesztő mozgalmassága helyett a csöndes, formákba dermedt halál.” [P.Q.]
 
„Az emberek úgy tolonganak a könyvek körül és az egyetemekre, mint a kocsmába. Szeretnék elfojtani magukban a felismerést, hogy korunk groteszk világában milyen nehéz rendesen élni, hogy életművészekként milyen szánalmas kudarcot vallottak.” [P.Q.]
 
„Vajon lesz-e valaha is lelkierőm, hogy szakítsak az intellektualizmus belém rögzött szokásaival, és energiámat a teljes élet komolyabb és nehezebb feladatának szenteljem? És ha megpróbálnék szakítani szokásaimmal, vajon nem kellene-e belátnom, hogy mélyükön öröklött tulajdonságok lappanganak, és eredendően alkalmatlan vagyok a teljes, a harmonikus életre?” [P.Q.]
 

„Minden ami az emberrel történik, ahhoz hasonlít, akivel történik.” 

Szerző: minyin  2009.04.17. 18:55 Szólj hozzá!

Címkék: irodalom angol aldous huxley

(1942)
 
 „- Ha lassan megyünk, könnyen napszúrást kaphatunk. Viszont ha nagyon sietünk, megizzadunk, s a templomban alaposan meghűlünk. – Igaza volt. Nem volt megoldás.”
 
„Ugyanolyan nap volt ez is, mint mikor eltemettem anyámat, s mint akkor, most is fájt a homlokom, és minden ér egyszerre lüktetett a bőr alatt. Mivel már nem bírtam ki ezt az égést, egy lépéssel előbbre mentem. Tudtam, hogy ez ostobaság, s hogyha egy lépéssel továbbmegyek, nem szabadulok meg a naptól. Mindamellett egy lépést tettem, egyetlen lépét, előre. S ezúttal, bár fel sem kelt, az arab kihúzta a kését, s mutatta a napfényben. Az acél felvillanó fénye, mint egy hosszú s szikrázó penge, úgy érte a homlokomat. Ugyanekkor a szemöldök verejtéke egyszerre ráhullt a szemhéjamra, s mindkét szememet langyos és sűrű fátyollal borította. E könny- és sófüggöny mögött egyszerűen megvakultam. Már csak a nap cintányérját éreztem a homlokomon, s egyben, határozatlanul, a késből felvillanó fényes kardot, állandóan velem szemben. Ez a lánggal égő kard egyre marta a szempillámat, s folyton vájkált fájó szememben. Akkor aztán minden megingott. A tenger felől sűrű és lángoló lehelet áradt. Úgy éreztem, hogy az ég egész széltében megnyílik, s tűzesőt hullat a földre. Egész lényem megfeszült, és görcsösen szorongattam kezemben a revolvert. A kakas engedett, odaértem a cső sima fémtestéhez, s akkor kezdődött el minden, abban a száraz, süketítő zajban. Leráztam magamról a napot és egyben a verítéket. Megértettem, hogy leromboltam az egész nap egyensúlyát s egy fürdő kivételes csendjét, ahol pedig boldog voltam. Akkor még négyszer egymás után lőttem egy már mozdulatlan testre, s a golyók úgy belemélyedtek, hogy még a nyomuk se látszott. Olyan volt ez, mintha csak kopogtam volna, röviden, négyszer, balsorsomnak ajtaján.”
 
 
(1956)
 
 „Mivel egy nap minden bíró vezeklőként fogja végezni, ellenkező irányba kell haladni, s vezeklőként kezdeni, hogy aztán bíróként végezhessük.”
 
„…bosszút kell állnunk, kedves barátom, kényszerűen magányos halálunkért. A halálban magunk vagyunk, a szolgaság viszont közös.”
 


(1957)
 
 „A többiek hallgattak a legyőzöttek megalázottságával…”
 
„Yvars csak taposta tovább azt az egyetlen pedálját, s úgy érezte, a kerék minden fordulatával öregszik egy kicsit.”
 
 
(1942-43)
 
„Csak egyetlen igazán komoly filozófiai kérdés van: az öngyilkosság. Ha meg tudjuk ítélni, hogy érdemes-e leélni az életet, akkor választ is adtunk a filozófiai alapkérdésre.”
 
„Az öngyilkosság – akárcsak a melodrámában – bizonyos értelemben vallomás. Azt valljuk be, hogy az élet túllépett rajtunk, vagy hogy nem értjük. […] Az élet elvetése azt föltételezi, hogy az ember, ha ösztönösen is, ráébred, hogy ez a megszokás szánalmas, hogy életnek nincs mélyebb értelme, hogy a mindennapi lótás-futás esztelen, hogy a szenvedés fölösleges.”
 
„Heidegger hidegen szemléli az emberi sorsot, kijelenti, hogy a lét megalázott. Az élőlények minden szintjén az „aggodalom” az egyetlen realitás. A világban és a világ nyújtotta szórakozások közt tévelygő embernél ez az „aggodalom” röpke félelem. De ha ez a félelem tudatosul, szorongássá változik, a tisztán látó ember állandó hangulatává, „melyben a lét megtalálja önmagát.”
 
„…a szorongó embernek a világ már semmit sem nyújthat” [Heidegger]
 
„…a legbiztosabb némaság nem a hallgatás, hanem a beszéd” [Heidegger]
 
„Van egy kimondottan erkölcsinek látszó evidencia, nevezetesen az, hogy az ember saját igazságainak börtönében él. Ha felismeri őket, nem tud többé szabadulni tőlük. Valamit valamiért. Aki tudatára ébred az abszurdnak, az örökre eljegyezte magát vele. Aki már nem remél, és ezt tudja is, már nem a jövőben él.”
 
„…az abszurd az Isten nélküli bűn.”
 
„Én azt keresem, hogy mivel jár a sajátomnak elismert sors…”
 
„…ha nem vagyunk szabadok, akkor a mindenható Isten felel a rosszért. Ha szabadok vagyunk, és mi felelünk, akkor Isten nem mindenható.”
 
„…a filozófus saját rendszerének belsejébe van zárva, a művész viszont a műve előtt áll.”
 
„Az igazi műalkotás mindig emberi léptékű. Mindig „kevesebbet” mond. Van némi kapcsolat a művész élettapasztalata és az azt tükröző műalkotás közt, a Wilhelm Meister és az érett Goethe közt. Rossz ez a kapcsolat, ha a mű az egész élettapasztalatot vissza akarja adni finomkodó, szájbarágós stílusban. Jó a kapcsolat, ha a mű csak kis darabot metsz ki a tapasztalásból, ha olyan, mint a gyémánt csiszolt lapja, melyben korlátlanul benne van a belső sugárzás. Az első esetben sok a ballaszt, az örökkévaló a cél. A másodikban termékeny a mű, mert csak sejteti, hogy mekkora élettapasztalat áll mögötte.”
 
„Azt akarom tudni, hogy ha lehet hívó szó nélkül élni, lehet-e dolgozni és alkotni is nélküle…”
 
„Ma éjjel úgy döntöttem, hogy nekem mindegy.” [Kirillov]
 

„Azért ölöm meg magam, hogy bizonyosságát adjam engedetlenségemnek és új, félelmetes szabadságomnak.” [Kirillov] 

Szerző: minyin  2009.04.17. 18:54 Szólj hozzá!

Címkék: francia irodalom albert camus egzisztencializmus

 
„Nehezen tudott mosolyogni, és sohasem tudott sírni. Nélkülözte a könnyek vigaszát és az öröm enyhítő szerét. Az aggastyán gondolkodó rom. Usus ilyen rom volt.”
 
„Gyenge szellő mozgatta a láncot, és meglóbálta terhét. E mozdulatlan tömeg, mely a környezet mozgásával együtt himbálózott, rémületkeltő volt. A borzadály aránytalanná teszi a tárgyakat: ezt is csaknem megfosztotta terjedelmétől, de meghagyta körvonalait. Olyan volt, mint az alakot öltött sűrű sötétség. Éj volt benne, éj volt fölötte.”
 
„Ki volt szolgáltatva a könyörtelen hatalmaknak. A magány mély feledései fogták körül. Odadobták az ismeretlen kényének-kedvének. Nem tudott védekezni a sötétség ellen, mely azzá tette, amivé akarta. Immár mindörökké tűrnie kell. Tűrte. A viharok rohantak fölötte. Sóhajok gyászos üvöltése.„
 
„E kísértet tűrte, hogy fosztogassák. Tűrte a tényeket. Békén szétrohadt a szabad ég alatt. Kívül állott a koporsó törvényén. Megsemmisült, de békét nem talált. Belepusztult a nyár hamvába és a tél sarába. Kell, hogy a halálnak fátyola, a sírnak szemérme legyen. Itt nincs fátyol, nincs szemérem. Ez cinikus, nyílt rothadás. Vakmerőség a haláltól, hogy ilyen nyíltan mutatja művét. Megsérti a derült természetet, ha műhelyén, a síron kívül dolgozik.”
 
„A holttest a zseb, melyet a halál kifordít és kiürít.”
 
„Volt vére, de megitták; bőre volt, de megették; húsa is, de ellopták. Bármi történt vele, minden elvitt tőle valamit. December hideget kért tőle, az éjfél borzalmat, a vas rozsdát, a dögvész miazmákat, a virág illatokat. Lassú széthullása vámszedés volt. A hulla megfizetett a viharnak, az esőnek, a harmatnak, a férgeknek, a madaraknak. Az éjszaka komor kezei mind átkutatták a halottat.”
 
„Azzal, hogy elkerülte és túlélte a sírt, bosszút állta az emberiségen, és bosszút állt önmagán. Itt tanúskodott most, a homály sivatagában. […] Az ember tette ide, s ő Istent várta.”
 
„A kísértet be volt kátrányozva, és itt-ott villogott. A gyermek kivette arcvonásait. Arcát szurok borította, s e nyúlós, ragacsos álarcot az éjszaka villózó fényei mintázták. Látta száját, mely lyuk volt, orrát, mely lyuk volt, szemeit, amik lyukak voltak. A test be volt borítva, szinte bevarrva egy naftával átitatott vászonzsákba. A vászon penészes volt és megrepedezett. A hulla fél térde kilógott. Egy hasadék a bordáit mutatta. Testének néhány része hullaszerű volt, más része csontváz. Arca földszínű, csigák halvány ezüst csíkokat hagytak rajta. A csontokra tapadt szövedék domborulatokat mutatott, mintha szoborra húzták volna. A repedezett és meghasadt koponya foltos volt, mint a rohadt gyümölcs. Fogai emberiek maradtak, és nevettek. Szájában visszafojtott sikoly zúgott. Néhány szál szőr ott maradt az arcán. Félrebillent feje mintha valamire figyelt volna.
Nemrégiben hozhatták rendbe. Arca frissen volt kátrányozva, ugyanúgy a térde – mely kibújt a zsákból – és az oldala is. Alul szabadon csüngött a lába.
Éppen alatta a fűben két cipő volt; a hó és az eső alaktalanná roncsolta őket. A halottról estek le.
A mezítlábas gyerek a cipőt nézte.”
 
„A kátrány átnedvesítette a hulla arcát. A szemgödrökben összegyűlt szurokcseppek könnyekhez hasonlítottak. Egyébként a szurok következtében a halál enyészete láthatólag lelassult…”
 
„Régi szokás Angliában, hogy bekátrányozzák a csempészeket. A tengerparton akasztották fel őket, bevonták szurokkal, és otthagyták az akasztófán. A példának nyilvánosságra van szüksége, s a kátrányos példák jobban megragadnak. Ez a kátrány képviselte az emberiséget. Így nem kellette annyiszor cserélni az akasztottat.”
 
„Gyászos igézet bűvölte el a gyermeket. […] Nézte a rámeredő arcot. Az meg visszanézett rá. Nézte őt, bár nem volt szeme.”
 
„Az űr harsogó trombitái elhallgattak.”
 
„A sötétség lehetőségei határtalanok. Minden lehetséges, még az is, hogy megmenekül az ember. A kiút láthatatlan bár, de fellelhető. Hogy jutott át a gyermek a hóesésben a keskeny szoroson, a tenger két zord torka közt, tévelyegve a földszoroson, maga sem tudta volna megmondani. Csúszott, kúszott, bukfencezett, tapogatózott, ment, kitartott, ez az egész. Ez minden diadal titka.”
 
„Újabb nesz. Ha az árnyak kiáltani tudnának, ilyen volna a hangjuk. Átható, szívbe markoló, gyönge hang. Mert hang volt. Lélek volt benne. Szív dobogott mögötte, s mégis önkéntelennek tetszett. Segélyt kérő jajgatás, de mintha öntudatlan jajgatás, segélykiáltás volna. Talán első lélegzése valakinek, talán utolsó sóhaja. Egyformán távol a hörgéstől, mely lezárja, s a sikolytól, mely megkezdi az életet. Lélegzett, fuldoklott, sírt ez a hang. Komor könyörgés az áthatolhatatlan sötétben.”
 
„A hang újból megszólalt. A domb alól jött. A gyermek leguggolt a hóbucka előtt, s két kézzel hozzálátott az eltakarításához. A hó alól emberi alak bontakozott ki, s keze alól a gödörből, melyet vájt, egy sápadt arc bukkant fel.
De nem ez kiáltott. Szeme csukva volt, szája nyitva, de tele hóval.
Mozdulatlan volt. Meg sem moccant a gyermek keze alatt. A gyermek, aki ujjaival kaparta ki, megreszketett, mikor hideg arcához ért. Egy asszony volt, szétszórt haja elterült a hóban.
Meghalt.
A gyermek tovább hányta a havat. Kibontakozott a halott nyaka, majd a felső törzse is, mely kilátszott rongyai alól.
Egyszerre csak gyenge mozgást érzett ujjai alatt. Valami kis eltemetett test mozdult meg. A gyermek gyorsan szórta a havat, s egy hidegtől elkékült csecsemő nyomorult, törékeny, de még elő testére bukkant, aki meztelenül tapadt a halott nő meztelen keblére.
Egy kislány volt. Bebugyolálták, de nem volt elég rongy, s ahogy vergődött, kifordult pólyájából. Alatta sovány teste és fölötte lehelete kissé megolvasztotta a havat. Egy dajka öt- vagy hathónaposra becsülte volna, de körülbelül egyéves volt. Fejlődését szomorúan befolyásolta a nyomor és az angolkór. Mikor arca kiszabadult, a csecsemő felsírt és tovább nyöszörgött. Anyja igazán halott lehetett, ha nem ébredt fel erre a hangra.
A gyermek karjába vette a csecsemőt.
A megmerevedett anya rettenetes látvány volt. Kísérteties sugárzás áradt belőle. Nyitott, mozdulatlan szája már a sötétség nyelvén felelt azokra a kérdésekre, amelyeket a láthatatlanok intéznek a halottakhoz. A jeges síkságok sápadt visszfénye tükröződött arcán. Fiatal homlok a barna haj alatt, méltatlankodva összeráncolt szemöldök, összeszorított orrlyukak, csukott szemhéj, zúzmarától összeragadt pillák, s a szeme sarkától az ajka szögletéig a könnyek mély árka. A halott villogott a hóban. A tél és a sír nem bántja egymást. A hulla: megdermedt ember. Megrázó volt a keblek meztelensége. Megtették a magukét. Rajtuk volt az élet magasztos hervadása, s az anyai fenség, amely a szűzi tisztaság helyébe lépett. Az egyik emlő hegyén fehér gyöngy csillogott. Egy megfagyott tejcsöpp.
Mondjuk meg mindjárt, hogy a síkon, ahol az eltévedt fiú bolyongott, egy koldusasszony szoptatta csecsemőjét, s szállást keresve pár órával előbb maga is eltévedt. Megdermedt, elesett a viharban, és nem tudott felkelni többé. A hó elborította. Magához szorította csecsemőjét, ahogy tudta, és kiszenvedett.
A kislány megpróbált tovább szopni a márványkemény mellből.
Szomorú bizalom, amelyet a természet rendelt így, mert úgy látszik, hogy az anya még utolsó lehelete után is képes egy utolsó szoptatásra.
De a kisgyermek szája nem talált rá a mellre, ahol a haláltól ellopott tejcsepp megfagyott, és a csecsemő, aki jobba hozzá volt szokva a bölcsőhöz, mint a sírhoz fölsírt.
A kis elhagyott meghallotta a kis haldoklót. Kikaparta a hó alól. A karjába vette. A csöppség abbahagyta a sírást. A két gyermek arca összeért, s a csecsemő megkékült ajkai úgy tapadtak a fiú arcára, mint az anyai mellre.
A kislány szívét már-már megállította a megalvadó vér. Anyja átadott neki valamit a halálból; a hulla közli tulajdonságait: hűvössége másra is átterjed. Lába, keze, karja, térde megbénult a hidegtől. […] Az anya fekve maradt, háttal a havon, arccal az éjszakának fordulva. De abban a pillanatban, mikor a fiú levetkőzött, hogy a kislányt beburkolja, a végtelenség mélyéből, ahol volt, az anya talán látta őket.”
 
„Éva abba bukott bele, hogy a tiltott gyümölcsöt megengedettnek tekintette, és akkor diadalmaskodott, mikor a megengedett gyümölcsöt tiltottnak jelentette ki.”
 
„Mert a házasságban az úr áll szemben szolgálójával, ott, ahol azelőtt a királynő uralkodott rabszolgája felett.”
 
„Az álom szomszédos mindama titkokkal, amelyek túl vannak az életen.”
 
„A kolosszus nézi a vállán ölő pigmeust.”
 
„Ha valaki csupa sötétség, hogy bocsáthatna meg a ragyogásnak?”
 
„Az udvarnál kétféleképpen érvényesülhet az ember: ha a felhők közt fenséges, s ha a sárban hatalmas.”
 
„Finom kínzás – e kifejezés Bodintől való; talán három borzalmas értelme van: a kínzás keresése, a megkínzott szenvedése, a kínzó élvezete.”
 
„Ha az ember áttetsző lenne, látnánk a lángokat.”
 
„Rettenetes elgondolni, hogy ítélkezéseink nem az igazságot tükrözik.”
 
„És felcserélődnek a szerepek. A megalázott oroszlán a húsában érzi a rovar fullánkját, a bolha pedig büszkén mondhatja: oroszlán vére csörgedezik bennem.”
 
„A holnap szófogadatlan. A véletlennek nincs fegyelme.”
 
„…Dea magánya komor volt, mert nem látott, Gwynplain-é kétségbeejtő, mert mindent látott”
 
„Nem egyedül vagy a világon: mások is éheznek és fáznak. Ha nem lett volna hideg, Dea nem lenne vak, s ha Dea nem lenne vak, nem szeretne téged: gondolkozz ezen, taknyos!”
 
„Vándorember, aki lelkével éppúgy tévelyeg, mint lábával…”
 
„Az áltudomány az igazinak ürüléke”
 
„ – A thalagssigla és az aglaphotus, e két növény, este világít.
Nappal virágok, éjjel csillagok.
Merően Ursusra nézett.
- Mit szól ehhez?
- Minden növény lámpa. Az illat a fényük.”
 
„Gwynplaine-nek sejtelme sem volt arról, milyen a felsőbb körök galantériája, hogy hány felélt szerető csontja fehérlik a szenvedélyes varázslónők álmatag barlangjai körül…”
 
„Merengése sötét világba sodort, ahol minden elmosódik.”
 
„Pro signo exeundi, sursum trahe” („A hívás jelére kelj fel”)
 
„A seriff folytatta:
- A törvényt mindenki tiszteli, a latrok kivételével, akik megfertőzik az erdőt, hol az őzek borjaikat ellik.”
 
„Hardquanonne”
 
„Néha-néha megmozdult ágyán a hercegnő, oly puhán, ahogy a füst a levegőbe vész, ahogy a felhő változtatja alakját.”
 

„Éjszaka, viharos éjjel, kicsiny gyermek, egyedül a végtelen teremtés közepén; így léptem be abba a sötétségbe, amelyet önök társadalomnak neveznek. Első élményem a törvény volt, az akasztófa. Második élményem a vagyon, az önök vagyona, mert egy elhagyott nővel találkoztam, aki meghalt a hidegtől és éhségtől. A harmadik élmény a jövő volt, egy haldokló gyermek képében. A negyedik pedig a jóság, az igazság és méltányosság, mert egy csavargóra akadtam, akinek egyetlen társa és barátja egy farkas volt. ” 

Szerző: minyin  2009.04.17. 18:53 Szólj hozzá!

Címkék: francia regény irodalom victor hugo

 
„És ezzel még jobban eszembe juttatta azt, amire nem akartam gondolni, hogy az anyám reggel ott fog állni az ablakban a függöny mögött, és várni fog, de én már sohase jövök meg, sohase kanyarodok ki az utcából a térre, és ő nem mozdítja meg a függönyt, jelezve, hogy vár, hogy lát, és boldog, hogy már itt vagyok, mert az én anyám sohase alszik nyugodtan, ha éjjeli szolgálatban vagyok, mint ahogy talán ennek a katonának a felesége se alszik azóta, amióta ő a fronton van, lehet, hogy az is a függöny mögött áll, és vár, hogy valaki bejöjjön az utcába, és bekanyarodjon hozzá, és az a valaki ez a katona itt, aki helyben menetel és őt hívja, és megy és megy, de csak a halálba érkezik meg.”
 
 
 
„…a legjobban azonban a már említett Vlasta Havrdovát szerettem, bolondul szerelmes volt belém, őt a vállamon hurcoltam körbe a lokálban, és ő a nagy kacagástól lepisilt, és az egész vendégsereg őrjöngött a nevetéstől, később valahol egy autóbaleset érte a katonákkal…”
 

„…egy zsidó ficsúrocska lakkozott övet kötött, és adott egy aranyat, hogy pucoljam meg a puskáját, merthogy ő megy nemzetközi kapcsolatokat teremteni a városba, aztán jött a Brcul zupás, egy két métermázsás marha és csupa düh, és hol az a zsidó? mondom, elment a grádba, mire a zupás elkezdett káromkodni, jebem ti boga, és szétlapítom a mogyoróid! és hogy freiherr von Wucherer megtiltotta a grádban való grasszálást, és aztán befeküdt annak a zsidónak az ágyába, és éjféltájt az jön haza a lányoktól, teljesen kimerülten, de Brcul zupás kiugrik az ágyból, és rúgja, ahol éri, és az ott fetreng a földön az extra uniformisban, és azonnal őrségbe kellett mennie, és amikor én indultam, hogy leváltsam abban a szeles éjszakában, hát ő az udvar sarkában olyan furcsán állt egy fa törzsénél, szóval felakasztotta magát arra a lakkozott derékszíjra…” 

Szerző: minyin  2009.04.17. 18:52 Szólj hozzá!

Címkék: irodalom cseh szatíra bohumil hrabal

 
 „- Már az imént is szerettem volna megkérdezni, mit szándékozik csinálni ma este, amennyiben nem titok?
-Semmiféle titok nincs benne. Most hazamegyek a Szadovajára, este tízkor pedig ülést tartunk a TÖMEGÍR-ben, és én fogok elnökölni.
-Ez sajnos lehetetlen – jelentette ki az idegen határozottan.
-És miért, ha szabad kérdeznem?
-Azért – felelte az idegen, és hunyorogva nézett fel az égre, ahol fekete madarak keringtek nesztelenül az esti hűvösség előérzetében -, azért, mert Annuska már megvette a napraforgóolajat, sőt nem csak megvette, hanem ki is öntötte.”
 
„- Mihail Alexandrovics! – szólította Woland halkan a fejet és a megölt férfi szemhéja felnyílt, a halott arcában Margarita elborzadva eleven, értelemmel és szenvedéssel teli szemeket pillantott meg.
Minden beteljesült, igaz-e? – folytatta Woland, a fej szemébe nézve. – A fejét egy nő vágta le, az ülést nem tartották meg, és a lakásában lakom. Mindez tény. A tény pedig a legmakacsabb dolog ezen a világon.”
 
„A város fülledtsége után Júdást szinte elkábította a tavaszi éjszaka, a kertekből hullámokban áradó akác- meg mirtuszillat.
A kaput nem őrizték, egy lélek nem volt sehol; még egy-két perc, és Júdás már a terebélyes vén olajfák titokzatos árnyékában sietett tovább. Az út hegynek felfelé vitt. Júdás lihegve kapaszkodott felfelé, néha kijutott az árnyékból, a hold cifra mintájú szőnyeget vetített lába elé; azokra a szőnyegekre emlékeztette, amelyeket Nisza féltékeny férjének üzletében látott.
Bal kéz felől egy kis tisztáson hamarosan megpillantotta az olajütő súlyos kőkerekét meg egy rakás hordót. A ligetben nem volt senki, a munka már napszálltával befejeződött, és Júdás feje fölött csalogányok raja csattogott, zengett.
Közeledett céljához. Tudta, hogy jobb felől, a sötétben, nemsokára meghallja a vízesés halk csobogását a mesterséges barlang fölött. Nem csalatkozott, csakugyan meghallotta a csobogást. Egyre hűvösödött a levegő. Ekkor Júdás meglassította lépteit, és halkan szólította az asszonyt:
- Nisza!
Nisza helyett azonban izmos férfialak vált el a legközelebbi olajfa göcsörtös törzsétől, kiugrott az út közepére, valami villant kezében, de csak egy futó pillanatra. Júdás halkan felkiáltott, megfordult, de hátulról egy másik férfi állta el útját.
Az első, aki előtte termett, megkérdezte:
- Mennyit kaptál? Mondd meg, ha az életed kedves!
Júdás szívében remény lobbant fel, kétségbeesetten felordított.
- Harminc tetradrachmát! Harminc tetradrachmát! Nálam van az egész! Tessék, itt a pénz! Vigyétek, de hagyjátok meg az életemet!
Az előtte állá férfi nyomban kikapta Júdás kezéből az erszényt. És háta mögött ugyanabban a pillanatban villant a kés, és behatolt a szerelmes férfi lapockája alatt. Júdás előrebukott, két keze horgasodó ujjakkal a levegőbe kapaszkodott. Testét az előtte álló férfi tőre fogadta: markolatáig hatolt Júdás szívébe.
- Ni... sza... - mondta Júdás, immár nem saját magas, tiszta és fiatal hangján, hanem mély, rekedtes hörgéssel; több hangot már nem is adott. Teste olyan súllyal zuhant le, hogy döngött alatta a föld.
Ekkor harmadik férfialak jelent meg az úton. Ez a harmadik csuklyás köpönyegbe volt burkolózva.
- Siessetek - parancsolt rá a másik kettőre. A gyilkosok gyorsan egy darab bőrbe csomagolták az erszényt meg az írást, melyet a harmadik odanyújtott, és a kis csomagot keresztbe átkötötték madzaggal. A második az inge alá dugta a csomagot, azután mind a két gyilkos eltűnt az útról, elnyelte őket a sötétség, az olajfák sűrű árnyéka. A harmadik, a csuklyás, leguggolt a meggyilkolt mellett, és arcát fürkészte. Krétafehérnek látta a homályban, és átszellemülten szépnek.
Néhány másodperccel ezután már nem volt élő ember az olajligetben. A halott szétvetett karokkal feküdt. Bal lába egy holdfényes foltba nyúlt, úgyhogy tisztán látszott szandáljának minden egyes bőrszíja. A Gethsemáné-kert addigra már zengett, visszhangzott a fülemilék dalától.”
 
„Afranius elbeszélte: míg ő maga Júdás ügyével foglalkozott, a titkos őrség egy osztaga, Afranius helyettesének vezetésével, naplementekor fölért a dombra. Az egyik holttestet már nem találták ott. - Pilátus összerezzent:
- Hogy én ezt nem láttam előre!... - mondta rekedten.
- Ne nyugtalankodjék, helytartó - csitította Afranius, és folytatta beszámolóját: - Dismas és Gestas holttestét összeszedték, addigra már ragadozó madarak vájták ki szemüket... és nyomban a harmadik tetem keresésére indultak. Hamarosan meg is találták. A Koponyahegy északi lejtőjén lévő barlangban egy ember...
- Lévi Máté - szólt Pilátus, nem kérdő, hanem állító hangsúllyal.
- Úgy van, prokurátor... Lévi Máté ott a barlangban várta, hogy beesteledjék. Vele volt Jesua Ha-Nocri mezítelen teteme. Amikor az egyik őr fáklyával behatolt a barlangba, Lévi kétségbeesett, tombolni kezdett. Olyasmit ordítozott, hogy ő nem követett el semmiféle bűncselekményt, a törvény szerint akárkinek jogában áll eltemetni egy halálra ítélt bűnöst, ha éppen úgy tartja kedve. Azt is mondta, hogy nem hajlandó megválni a tetemtől. Összefüggéstelen szavakat kiabált, hol könyörgött, hol fenyegetőzött, átkozódott...
- Meg kellett kötözni? - kérdezte Pilátus komoran.
- Nem, ó, nem, prokurátor - válaszolta Afranius megnyugtatóan. - Sikerült lecsillapítani az orcátlan dühöngőt; megmagyarázták neki, hogy a test eltemettetik. Lévi felfogta, és elcsendesült, de kijelentette, nem távozik, hanem jelen akar lenni a temetésnél. Azt mondta, akkor se megy el, ha megölik, sőt erre a célra felajánlotta a nála lévő kenyérvágó kést.
- Elkergették? - kérdezte Pilátus fojtottan.
- Nem, ó, nem, prokurátor. Helyettesem megengedte, hogy jelen legyen a temetésen.
- Melyik helyettese vezette az akciót?
- Tolmaeus - felelte Afranius, és aggodalmasan kérdezte: - Talán hibát követett el?
- Folytassa, kérem - mondta Pilátus. - Hibáról szó sincs. Általában meg vagyok lepve, Afranius: úgy látom, olyan emberrel van dolgom, aki sosem követ el hibát; és ez az ember: maga.
- Lévi Mátét a kivégzettek testével együtt feltették a szekérre, és két óra múlva elérkeztek egy lakatlan hasadékhoz, Jerusalaimtól északra. Az osztag katonái, felváltva, egy óra leforgása alatt mély gödröket ástak, és belétemették mind a három elítéltet.
- Ruhátlanul?
- Nem, prokurátor, az osztag chitonokat vitt magával erre a célra. Az eltemetettek ujjára gyűrűt húztak, Jesua gyűrűjén egy bevágás van, Dismasén kettő, Gestasén három. A sírt behányták, lefedték kővel. Tolmaeus mit sem tud az ismertetőjelről.
- Ó, ha ezt előre sejtettem volna - morfondírozott Pilátus, homlokát redőkbe vonva. - Beszélnem kellett volna azzal a Lévi Mátéval...
- Odakinn várakozik, hégemón.
Pilátus tágra nyílt szemmel, hosszan nézett Afraniusra, majd megszólalt:
- Köszönöm, amit ebben az ügyben végzett. Kérem, holnap küldje el hozzám Tolmaeust, de előbb közölje vele, hogy megelégedésemet akarom neki kifejezni; önt pedig, Afranius, arra kérem - s a széken heverő derékszíja táskájából gyűrűt vett elő, és odanyújtotta a titkosszolgálat parancsnokának -, kérem, fogadja ezt el tőlem emlékül.
Afranius mélyen meghajolt:
- Kitüntetésnek veszem, helytartó!
- A temetést végző osztag kapjon jutalmat. A Júdást elszalasztó nyomozók részesüljenek szigorú feddésben. Lévi Mátét pedig kéretem ide, most rögtön. Részletes tájékoztatást akarok tőle kérni Jesua ügyében.”
 
„A prokurátor mohón, kissé riadtan s gyanakvón fürkészte a jövevény arcát. Így nézi az ember azt, akiről sokat hallott, akire sokat gondolt, míg végül most szemtől szemben láthatja.
Alig negyvenévesnek látszott, fekete volt, toprongyos, talpig sáros; sandán, farkas módjára villogó szemmel nézett a prokurátorra. Egy szó, mint száz, rút és kellemetlen megjelenésével leginkább városi koldust formázott, abból a fajtából, amely csak úgy hemzseg a templom előtti téren meg az Alsóváros lármás, mocskos piacain.
A hallgatás elég sokáig tartott, s végül is a jövevény furcsa viselkedése törte meg. Lévi Máté arcszíne elváltozott; megtántorodott, és ha piszkos kezével meg nem kapaszkodik az asztal szélében, elvágódott volna.
- Mi lelt? - kérdezte Pilátus.
- Semmi - felelte Lévi Máté, és nagyot nyelt. Vékony, csupasz, piszoktól szürke nyaka kidagadt, és újra lelappadt.
- Mi bajod, válaszolj!
- Elfáradtam. - És Lévi mogorva tekintetét a padlóra szegezte.
- Ülj le - szólította fel Pilátus, a karosszékre mutatva.
Lévi bizalmatlanul nézett a helytartóra, közelebb lépett a karosszékhez, riadtan sandított arany karfájára, végül leült, de nem a karosszékbe, hanem melléje a padlóra.
- Magyarázd meg, mért nem a karosszékbe ültél?
- Koszos vagyok, összepiszkítom - felelte Lévi, földre sütve pillantását.
- Mindjárt kapsz enni.
- Nem kérek semmit.
- Minek hazudsz? - kérdezte Pilátus halkan. - Hisz egész nap nem ettél, tán még régebben. Rendben van, ha nem akarsz, ne egyél. Azért hívattalak, hogy megmutasd a kést, ami nálad volt.
- A katonák elvették, amikor idehoztak. - Majd idegesen hozzátette: - Intézkedjék, hogy visszaadják, mert úgy loptam, és vissza akarom vinni a tulajdonosának.
- Minek loptad?
- Hogy elvágjam a köteleket.
- Marcus! - szólította a prokurátor, és a Patkányölő megjelent a kolonnádban. - Adjátok ide ennek az embernek a kését.
A centurio a derékszíján függő két hüvely egyikéből elővette a mocskos kenyérvágó kést, átadta a helytartónak, s ismét eltávozott.
- Honnét szerezted?
- A hebroni kapunál van egy pékbolt, amint beér az ember a városba, mindjárt bal kéz felől.
Pilátus nézegette a széles pengét, kipróbálta ujjával, elég éles-e, s azután így szólt:
- A kés miatt ne aggódj, visszaviszik a boltba. Most mást kérek tőled. Mutasd meg nekem a pergament, amelyet mindig magadnál hordasz, s amelyre Jesua szavait jegyezted föl.
Lévi gyűlölködve tekintett Pilátusra, és elvigyorodott - olyan gonosz mosolygással, hogy arcát végképp elrútította.
- El akarja venni? - mordult. - Az utolsó kincsemet, mindenemet el akarja venni?
- Nem azt mondtam: add ide - felelte Pilátus. - Azt mondtam: mutasd meg.
Lévi az inge alatt kotorászott, és pergamentekercset húzott elő. Pilátus fogta, kibontotta, lefektette az asztalra a mécsesek közé, és hunyorogva tanulmányozni kezdte a tintával írt, nehezen olvasható betűket. Nehéz volt kihámozni az értelmét a girbegurba sorokból, Pilátus összehúzta a szemöldökét, egészen a pergamen fölé hajolt, ujját végigvezette a sorokon. Nagy nehezen annyit sikerült kihámoznia, hogy a lapon holmi bölcs mondások, adatok, gazdasági följegyzések meg verstöredékek sorakoznak kusza összevisszaságban "...halál nincsen... - olvasta, és utána: - ...tegnap faszénparázson sült gyenge tavaszi bárányt ettünk..."
Pilátus hunyorogva, fintorogva az erőfeszítéstől, efféléket olvasott: "...meglátjuk az élet tiszta vizét... az emberiség átlátszó kristályon átfog a Napba nézni..." S ekkor összerezzent, mert a pergamen legutolsó soraiból e szavak tűntek szemébe: "...legnagyobb bűn... a gyávaság."
Összecsavarta a pergament, és határozott mozdulattal visszaadta Lévinek.
- Fogjad - mondta, majd rövid hallgatás után így folytatta: - Amint látom, tanult ember vagy, kár így egyedül bolyonganod, koldusgúnyában, otthontalanul. Nekem nagy könyvtáram van Caesareában, gazdag vagyok, és szolgálatomba akarlak fogadni. Papiruszaimat fogod rendezni, őrizni, lesz élelmed, tisztességes ruhád.
Lévi felállt, úgy válaszolt:
- Nem. Nem akarlak szolgálni.
A prokurátor arca elsötétült.
- Miért nem? Kellemetlen vagyok neked... vagy félsz tőlem?
Lévi arcát ugyanaz a gonosz mosolygás torzította el:
- Nem, hanem te fogsz tőlem félni. Nem lesz könnyű a szemembe nézned, miután megölted őt.
- Hallgass! - szólt rá Pilátus. - Nesze, fogadd el ezt a pénzt.
Lévi tagadóan rázta fejét, a prokurátor pedig így folytatta:
- Tudom, te Jesua tanítványának vallod magad, de én azt mondom neked, nem értetted meg a tanításait. Mert ha megértetted volna, akkor most elfogadnád, amit felkínálok. Vedd tekintetbe, hogy halála előtt megmondta, nem vádol senkit. - Intőn fölemelte mutatóujját, arca megrándult. - Ő maga föltétlenül elfogadott volna valamit. Te kegyetlen vagy, ő nem volt az. Hová mégy?
Lévi az asztalhoz lépett, mindkét kezével rátámaszkodott, és égő szemmel meredt a helytartóra:
- Vedd tudomásul, hégemón - suttogta -, hogy van valaki Jerusalaimban, akit le fogok szúrni. Azért mondom meg előre, hogy tudd, lesz még vérontás.
- Én is tudom, hogy lesz - felelte Pilátus. - Nem lepnek meg a szavaid. Természetesen engem akarsz megölni, ugye?
- Nem, az amúgy sem sikerülne - válaszolta Lévi rút vigyorgással. - Nem vagyok olyan ostoba, hogy erre számítsak. De a Keriáth-béli Júdást megölöm, ennek szentelem hátralévő életemet.
A helytartó szemében boldog öröm csillant fel, közelebb intette magához Lévi Mátét, és súgva szólt:
- Ez nem fog sikerülni, ne is fáradj. Júdást ma éjszaka megölték.
Lévi hátrahőkölt, őrjöngő pillantást vetett maga köré, felordított:
- Ki tette ezt?
- Ne légy féltékeny - mondta Pilátus, és széles mosollyal dörzsölgette kezeit. - Rajtad kívül is voltak hívei.
- Ki tette? - ismételte Lévi súgva.
Pilátus halkan válaszolt:
- Én tettem.
Lévinek leesett az álla, elképedve meredt a prokurátorra, aki halkan folytatta:
- Ez persze nem sok, de azért mégis valami, amit én tettem. - Majd hozzátette: - No, most elfogadsz tőlem valamit?
Lévi megenyhült, gondolkodott, végül megszólalt:
- Adass nekem egy lap tiszta pergament.
Elmúlt egy óra. Lévi már nem volt a palotában. A hajnal csendjét csak a kertben őrt álló katonák halk léptei törték meg. A hold megfakult, az ég túlsó felén halvány foltocska fehérlett: a hajnalcsillag. A mécsesek réges-rég kihunytak. A helytartó az ágyon feküdt. Kezét arca alá téve aludt, halkan lélegzett. Mellette aludt Banga.
Így érte Niszán hó tizenötödik napjának virradata Ponczius Pilátust, Judea ötödik prokurátorát.”
 
 „- Mostantól fogva mindig együtt leszünk – biztatta álmában a csavargó filozófus, aki hogy, hogy nem, az aranykopjás Lovag útitársául szegődött. – Ahol az egyik, ott a másik. Ha engem emlegetnek, mindig téged is megemlítenek majd.
 
„Kezemben a kézirattal kiléptem az életbe, és életem ezzel véget ért.”
 
„Figyelmét akkor egy kerek torony vonta magára, amely mögötte emelkedett ki a háztetőből. A körbástya falából sárfoltos, rongyos chitonba öltözött, komor arcú férfi lépett ki; fekete szakálla volt, lábán maga készítette szandál.
- Ejha! - kiáltott fel Woland, és csúfondárosan tekintett a jövevényre. - Téged aztán igazán nem vártalak! Mi járatban vagy, hívatlan vendég?
- Hozzád jöttem, gonoszság szelleme, árnyak fejedelme - válaszolta az érkező, és összevont szemöldöke alól dühösen méregette Wolandot.
- Ha hozzám jöttél, miért nem kívánsz jó napot, valaha-volt vámszedő? - rivallt rá Woland.
- Mert azt szeretném, ha leáldozna a napod - válaszolta a jövevény orcátlanul.
- Pedig bele kell törődnöd - válaszolta Woland, és ajkát gúnyos mosolyra húzta. - Mihelyt megjelentél itt a tetőn, máris elvetetted a sulykot. Megmondom, miben van a hiba: a hanghordozásodban. Úgy ejtetted ki a szavakat, mintha nem ismernéd el az árnyékot, sem a gonoszságot. De légy szíves egy pillanatig eltűnődni a kérdésen: mivé lenne az általad képviselt jó, ha nem volna gonosz, és hogyan festene a föld, ha eltűnne róla az árnyék? Hiszen árnyékot vet minden tárgy, minden ember, kivétel nélkül. Itt van például a domb árnyéka. Csak nem akarod megkopasztani a földgolyót, hogy eltávolítsál róla minden fát, minden élőlényt, csak azért, hogy fantáziád kielégítsd, és elgyönyörködhess a kopár fényben? Ostoba vagy.
- Nem óhajtok veled vitatkozni, vén szofista - felelte Lévi Máté.
- Nem is volnál rá képes, hogy velem vitatkozzál, mert, amint már említettem, ostoba vagy - torkolta le Woland, majd megkérdezte: - Nos, miért jöttél? Mondd el röviden, ne untass.
- Ő küldött.
- És mit üzen általad, te rabszolga?
- Nem vagyok rabszolga. A tanítványa vagyok - felelte Lévi Máté egyre dühösebben.
- Más-más nyelven beszélünk, mint mindig, de ez mit sem változtat azon, amiről beszélünk - állapította meg Woland. - Nos?...
- Elolvasta a Mester regényét - mondta Lévi Máté. - És arra kér, vedd magadhoz a Mestert, Margaritájával együtt, és jutalmazd őket örök nyugalommal. Nem túlságosan nehéz feladat ez neked, gonoszság szelleme?
- Nekem semmi sem nehéz, ezt jól tudod - válaszolta Woland, s rövid szünet után megkérdezte: - De miért nem veszitek őt magatokhoz, a fénybe?
- Mert nem érdemli meg a fényt. Nyugodalmat érdemel - válaszolta Lévi csüggedten.
- Mondd meg, hogy meglesz - felelte Woland, és felvillanó szemmel ráförmedt Lévire: - Most pedig hagyjál magunkra.
- Uram kéreti, hogy az asszonyt, aki szereti a Mestert, és érette szenvedett, szintén vegyétek magatokhoz - fordult Lévi Máté Wolandhoz, s most először könyörgőre vált a hangja.
- Nélküled nem is jutott volna eszünkbe! Hordd el magad.”
 
„Istenek, isteneim! Milyen gyászos az estébe borult föld! Milyen sejtelmes a köd a láp felett! Aki bolyongott ebben a ködben, aki sokat szenvedett halála előtt, aki repült földünk felett, erejét meghaladó terhet cipelve, az tudja mindezt. Tudja az, aki megfáradt. És sajnálkozás nélkül hagyja el a föld ködeit, mocsarait, folyóit, könnyű szívvel adja magát a halál kezére, mert tudja, hogy csak a halál fogja őt megvigasztalni.”
 
„Magányos nyárfa, s távolabb, a fák között, túl a sövényen, valamiféle deszkabódé, nyári konyha vagy fürdőház, vagy az ördög tudja micsoda. Minden sivár, örömtelen, az ember a legszívesebben felakasztaná magát arra a magányos nyárfára a palló mellett.”
 

„Későn érkeztem, akár a szerencsétlen Lévi Máté.”  

Szerző: minyin  2009.04.17. 18:50 Szólj hozzá!

Címkék: regény orosz irodalom szovjet szatíra mihail bulgakov

 
„Mindenütt alig sejthető, sötét messzeségek olvadtak össze a csillagos éggel.”
 
„Avgyij Kallisztratov éppen ezekről a kudarcairól és élményeiről számolt be leveleiben Inga Fjodorovnának, akit a sors ajándékának tartott, szívéhez a legközelebb állónak – hiszen akár a folyó, ő frissítette és támasztotta fel, hogy napról napra létezhessen. Hamarosan ráébredt, hogy a levelezés Inga Fjodorovnával életének legfőbb eseménye, talán az az elrendelés, amely az ő létezését igazolja.” (47.o.)
 
„Igen, az emberi viszonylatok törvényei nincsenek alávetve a matematikai számításoknak, ebben az értelemben mint véres drámák körhintája forog a Föld…” (77.o.)
 
„Ön az igazság monopóliuma mellett tör lándzsát, de hát ez legalábbis öncsalás, mert nem létezik olyan tanítás, még Istentől adatott sem, amely egyszer és mindenkorra, maradéktalanul megismerné az igazságot. Hiszen ha ez így van, akkor az holt tanítás.”
 
„Az én egyházam mindig velem marad – Avgyij Kallisztratov nem adta meg magát. – Az én egyházam – magam vagyok.”
 
„…a világ megtanít majd engedelmeskedni, mert ott a mindennapi szükség uralkodik: megkeresni a betevő falatot. És ez a szükségszerűség szabja meg mindmáig a hozzád hasonló milliók életét.”
 
„Az a keserű füst, úgy tetszhetnék, nem több, mint édes mákony, de tönkreteszi az embert az emberben.”
 
„De nem ragadtattad-e el magadat túlságosan, hiszen minden előadás, még a legzseniálisabb után is végül leeresztik a függönyt. És most a függöny, Kallisztratov elvtárs, egyetlenegy néző előtt gördül le.” (137.o.)
 
„Újra elhallgattak, és alighanem mindketten érezték, ahogy a palotakerítésen túl, túl a dúsan viruló kerteken, ahol Jeruzsálem lapályain és dombjain a város utcái tikkadoztak a hőségben, mintha süket, baljóslatú csend dagadozott volna robbanásra készen.” (166. o.)
 
„E gondolatai közben Poncius Pilátus helytartó egyetértett önmagával. Megnyugtatta az is, hogy most már nem kerül sor kellemetlen beszélgetésre Kajafás főpappal, aki a főtanács nevében nyíltan követelte tőle, hogy hagyja jóvá a bírák ítéletét a Názáreti Jézus ügyében.
- Ne legyenek kétségeid, bölcs kormányzó, egyet fogsz érteni önmagaddal, és mindenben igazad lesz – szólalt meg Jézus, mintha kitalálta volna a helytartó gondolatait.” (168. o.)
 
„- Nem akarod-e feltárni azt az igazságot?
- Megpróbálom. Nem térek ki a beszélgetés elől. Meg aztán: utoljára beszélek erről. Tudd hát, római helytartó, Isten szándéka nem az, hogy egyszer, mint kék égből a villám, eljő a nap, amikor az Ember Fia, feltámadván, alászáll az egekből, hogy ítéletet üljön a népek fölött, hanem minden fordítva történik, bár a cél ugyanaz marad. Nem én, akinek az életéből annyi maradt, amennyi a távolság innen a Koponyák hegyéig, nem én jövök el, feltámadva, hanem ti, emberek jöttök el, hogy Krisztusban lakozzatok, megigazulva, ti jöttök el hozzám a felismerhetetlen jövendő nemzedékek képében. És az lesz az én második eljövetelem. Másképpen szólva, én szenvedéseim által jövök el az emberekhez, az emberekben térek vissza hozzájuk. Erről van szó. Én leszek a ti jövőtök, úgy, hogy évezredeket hagyok magam mögött, ez a Mindenható akarata, az, hogy így emeljem az embert hivatása – a jóra és szépre való hivatottsága trónusára.” (178. o.)
 
„- Mire ez a bőkezűség, jó helytartó, azt hiszem, tökéletesen elég egy halálbüntetés. Mégis, folytassuk a beszélgetést, bár megértem, hogyan gyötrődnek most a perzselő nap alatt a hóhérok, miközben engem várnak a Koponyák hegyén, tehát folytassuk a beszélgetést, de most már az én halál előtti, utolsó kívánságom szerint. Tehát, római helytartó, te biztos vagy benne, hogy az az erő, amit erőnek tisztelsz. De van másfajta erő is – a jóság ereje, amit talán nehezebb és bonyolultabb felérni ésszel, s a jó cselekedetekhez nem kevesebb bátorság kell, mint a háborúkhoz. Hallgass hát meg, helytartó, úgy fordult, hogy te vagy az utolsó ember, akivel a Koponyák hegye előtt beszélgethetek. És szeretnék megnyílni előtted, de ne hidd, hogy kegyelmet akarok kérni…
- Az egyszerűen nevetséges volna.
- Azért jelentem ki előre, hogy te, római helytartó, nyugodt légy efelől. Most már egyedül te fogsz róla tudni. A múlt éjjel, mint előre tudtam, ok nélkül gyötrődött a lelkem. Nem, nem azért, mert fülledt hőség volt a Gecsemáné-kertben – a városon kívüli halmokon szellő lengedezett. Csak nem találtam a helyemet, csüggedtség, félelem és bánat kínzott, és a nehéz sóhajok mintha az égbe szálltak volna a szívemből. Követőim, tanítványaim együtt akartak virrasztani velem, ám ez mégsem hozott megkönnyebbülést. És tudtam, hogy közeledik a kijelölt óra, hogy elkerülhetetlenül közeleg a halál. És rettegés fogott el… Hiszen a halál a világ végét jelenti minden egyes ember számára.
- Ugyan miért? – pillantott Poncius Pilátus nem minden káröröm nélkül az elítéltre. – És a halálon túli élet eszméje, Názáreti? Hiszen te hirdetted, hogy az élet nem ér véget a halállal.
- Megint csak szóbeszéd alapján ítélkezel, kormányzó! A síron túli világban a lélek hangtalanul suhan, akár az árnyék a vízen – a felfoghatatlan gondolat tükörképe siklik a túlvilági térségekben, de a testnek nincs oda útja. Hiszen az egészen más szféra, egy meg nem ismerhető lété. Az idő folyása is más ott, nem mérhető földi mértékkel. Most a mérhető életről, a földi életről van szó. Különös előérzet gyötört, a világban való teljes elhagyatottságom érzése, s azon az éjszakán úgy bolyongtam a Gecsemáné-kertben, mint egy kísértet, amely nem találja nyugalmát, mintha a gondolkodó lények közül egy szál magam maradtam volna a teremtésben, mintha a föld felett repültem volna, és sem éjjel, sem nappal nem láttam volna egy teremtett lelket – minden kihalt, mindent belepettaz elviharzott tűzvészek fekete hamuja, a föld teljes pusztulás képét mutatta – sem erdő, sem szántó, sem hajók a tengeren, csak valami különös véget nem érő zengés szűrődött alig hallhatóan a távolból, mint egy bánatos sóhajtás a szélben, mint a vas sírása a föld mélyéből, mint egy eltemetett harang, és én szálltam, mint magányos pihe az ég alatt, félelem gyötört és valami baljós előérzet, s azt gondoltam – itt a világ vége, és elviselhetetlen bánat gyötörte a lelkemet:  hová lettek hát az emberek, hol hajthatom le immár a fejemet? És lelkemben háborogtam: íme, Uram, ez ama végzetes óra, amelyet a nemzedékek vártak, íme az Apokalipszis, az értelmes lények történetének vége – miért történhetett ez, hogyan lehet így elveszni, elpusztulni gyökerestül, kiírtva magunkban ivadékainkat, és rettenetes előérzet ijesztett: íme a fizetség mindazért, hogy szeretted az embereket, és feláldoztad magad érettük….A dühödt emberi világ valóban megölte volna magát ádáz dühében, mint ahogy a skorpió gyilkolja meg magát tulajdon mérgével? És ehhez a szörnyű véghez valóban az vezetett volna, hogy az ember nem fér meg az emberrel, nem férnek meg egymással a birodalmak határai, nem férnek meg az eszmék, nem fér meg a büszkeség a büszkeséggel, hatalomvágy a hatalomvággyal, nem férnek meg az osztatlan hatalmuktól megcsömörlött császárok az őket vakon és álszent dicsőítéssel követő, állig felfegyverzett népekkel, amelyek a számtalan testvérharcban kivívott győzelmekkel dicsekszenek? Íme, mivel végződött az emberek tartózkodása a földön, akik magukkal vitték a nemlétbe a tudat isteni ajándékát! Ó, Uram, zúgolódtam, miért is adtál észt és szavakat, teremtésre szabad kezeket azoknak, akik megölték önmagukban önmagukat, és a földet az egyetemes szégyen sírjává változtatták! Így sírtam és keseregtem egymagam a néma világban, és átkoztam sorsomat, és azt mondtam az Istennek: azt, amire a Te kezed nem mozdult volna, azt maga az ember hajtja bűnösen végre. Tehát tudd, római helytartó, hogy a világ vége nem általam közeleg el, nem is az elemi csapások, hanem az emberek ellenségeskedése által. Attól az ellenségeskedéstől és azoktól a győzelmektől, amelyeket annyira dicsőítesz y birodalomtól való ittasultságodban… (183-185. o.)
 
„- Ne beszéljünk az én történetemről, inkább azt mondom neked: a neved fennmarad a történelemben, Poncius Pilátus – mondta halkan a Názáreti Jézus, nyíltan és komolyan a helytartó arcába nézve. – Örökre fennmarad.
- Még mit nem! – legyintett hanyagul Poncius Pilátus. Mégiscsak hízelgett neki ez a kinyilatkozás, de aztán, hangot változtatva, ünnepélyesen kijelentette: - A történelemben a dicső uralkodó, Tiberius neve marad fenn. Magasztaltassék az ő neve. Mi csak hű harcosai vagyunk, nem többek.
- Mégis a te neved marad fenn a történelemben, Poncius Pilátus – ismételte konokul az, aki elindult a Koponyák hegyére, Jeruzsálem falain kívülre…” (188.o.)
 
„Egy idő múlva az autó felgyújtotta fényszóróit, beindult, megfordult, és lassan elindult a pusztán. Köréjük záródott a sötétség. Minden elcsöndesedett körös-körül. És a fához kötözött Avgyij egyedül maradt a világon. A melle égett, levert belső részeit agyát elködösítő, elviselhetetlen fájdalom marcangolta… És tudata elmerült, akár áradáskor a víz alá került kis sziget.”
 
„A farkasok, örökre elhagyni szándékozva ezt a bemocskolt helyet, elindultak a lapály szélén, amikor Akbara hirtelen hátrahőkölt és megállt egy helyben, mintha a földbe gyökerezett volna – ember! Két lépésre tőle a szakszaulfán, karját széttárva és fejét oldalra csüggesztve, egy ember lógott. Akbara a bokrok közé vetette magát, utána Tascsajnár. Az ember nem mozdult a fán. A száraz gallyak között szél fütyörészett, meglebbentette az ember haját fehér homlokán. Akbara a földhöz lapult, megfeszült, mint a rugó, ugrásra készült. Ember volt előtte, az a lény, amelynél nincs félelmetesebb, minden farkas-szerencsétlenségük okozója, kibékíthetetlen ellenségük. Akbarát szörnyű harag töltötte el, dühében kissé hátrált, hogy nekilendüljön és rávesse magát az emberre. De hol látta? Hiszen ez az a csudabogár, akivel már találkozott nyáron, amikor kölykeivel elindult az illatos füvek aromáját belélegezni. És Akbara abban a pillanatban felidézte azt a nyári napot, azt, hogyan játszadoztak a kölykei ezzel az emberrel, meg hogy hogyan kegyelmezett meg neki és szökkent át rajta, amikor az rémületében leült a földre, kezével fedezve el a fejét. Felrémlett benne ijedt szemének döbbent kifejezése, s az is, ahogy a csupasz bőrű, védtelen lény elmenekült…
Most ez az ember csüggött furcsán az alacsony szakszaulfán, mint egy ágak között rekedt madár, s a nőstény farkas nem értette, élő-e, vagy halott. Az ember nem moccant, hangot sem adott, feje oldalra lógott, szája sarkából keskeny vérpatak szivárgott. Tascsajnár már-már rárontott a fán csüggő emberre, de Akbara félrelökte. Közeledve, figyelmesen szemlélte a felfeszített ember vonásait és halkan felvonított: hiszen valamennyi tavalyi kölyke elpusztult. És a mojunkumi pusztában minden élet semmivé lett. És nem volt, aki előtt a könnyeit onthassa… Ez az ember semmiben nem tudott neki segíteni, közel volt már a véghez, de az élet melegéből még maradt benne valami. Az ember nagy nehezen felvonta szemhéját, és a szűkölő farkasanyához fordulva, csöndesen suttogta:
- Eljöttél… – És tehetetlenül lehorgadt a feje.
Ezek voltak az utolsó szavai.
Ebben a pillanatban motorzúgás hallatszott, s a pusztán feltűnt a katonai típusú teherautó. Feléjük tartva nőttön-nőtt, a vezetőfülke domborított ablakai tompán csillogtak. Ober-Kandalov legényei tértek vissza a bűntett színhelyére.
A farkasok késlekedés nélkül továbbügettek, futottak, loholtak, mind gyorsabb ütemben. Hátra se néztek – a mojunkumi farkasok elhagyták a Mojunkumot, a roppant pusztaságot, mindörökre…” (242-243.o.)
 
„Akbara számára az élet mintha elvesztette volna az értelmét. Élete most a múltra való emlékezés volt. Fejét mancsára hajtva, naphosszat a mojunkumi pusztákon az Aldas-tavon inneni pusztákon meg itt, az Iszik-köl környéki hegyekben töltött boldog és keserves napokra emlékezett. Újra meg újra felmerültek előtte a hajdani élet képei, egyik nap a másik után, amit Tascsajnárral töltött, és bánatát nem bírva elviselni, minduntalan felkelt, csüggedten bolyongott a környéken, újra elfeküdt, mancsára hajtva megöregedett fejét, újra kölykeire emlékezett, hol arra a négyre, amelyeket nemrég elraboltak tőle, hol azokra, amelyek a mojunkumi hajtóvadászaton pusztultak el, hol pedig a tóparti nádasban elégettekre, de a leggyakrabban hímjére emlékezett, a hűséges, hatalmas Tascsajnárra. És néha eszébe jutott az a furcsa ember is, akivel a vadkenderbozótban találkozott – felidézte, ahogy a csupasz bőrű, védtelen lény a kölykeivel játszadozott, aztán, amikor ő rárontott, készen rá, hogy röptében átharapja a torkát, ijedtében leguggolt, két kezével védte a fejét, majd elszaladt, hátra se nézett… Aztán később, már a tél elején, hogyan látta viszont ezt az embert hajnalban, a mojunkumi pusztákon, felfeszítve egy szakszaulfára. Emlékezett rá, hogyan vizsgálta ismerős vonásait, s az, félig kinyitva szemét halkan suttogott valamit neki, majd elnémult…”
 
„Végre eldermedve, mintha fagyna, odaért a farkashoz. Ott hétrét görnyedt, megtántorult, némán kiáltozva vergődött. Akbara még élt, de mellette átlőtt mellel, már nem lélegezve, ott feküdt a kisfia.
A hangjait vesztett világ hallgatott. Eltűnt, semmivé lett, tomboló, tüzes homály támadt a helyén. Boszton, szemének nem hive, fia piros vérrel elöntött teste fölé hajolt, lassan felemelte a földről, és mellére szorítva hátrált, elcsodálkozva a haldokló anyafarkas furcsán kék szemén. Aztán megfordult, és a bánattól elnémulva az elébe szaladó asszonyok felé indult.
Úgy rémlett neki, hogy a felesége szemlátomást nő, s már egy gigantikus asszony közeleg feléje óriási, deformált arccal, feléje nyújtva két óriási, deformált karját.
Botorkált mint a vak, melléhez szorítva önkezével megölt kisfiát. Nyomában sírva, jajveszékelve, Gülümkán vánszorgott, a jajgató szomszédasszony vezette karon fogva.
A fájdalom letaglózta Boszton mindebből nem hallott semmit. De egyszer csak fülsüketítőn, mint a vízesés robaja, rázúdultak a valóságos világ hangjai, felfogta, hogy mi történt, és szemét az égre emelve, rettenetes hangon felkiáltott.
- Miért, miért büntettél?!
Otthon lefektette halott kisfiát az ágyacskájába, amelyet már előkészítettek, hogy feltegyék az autóra, s akkor Gülümkán rárogyott az ágy fejére, és úgy üvöltött, ahogy Akbara éjjelente…” (359.o.)
 

„- Hát itt a világ vége – mondta fennhangon Boszton, és feltárult előtte a rettenetes igazság: eddig az egész világ őbenne magában volt, s most ennek a világnak itt a vége. Ez a világ az ég volt, a föld, a hegyek, Akbara, az anyafarkas, minden teremtett lény hatalmas anyja, Ernazar is, aki örökre ott maradt az Ala-möngü hágójának jegében, és szentháromságuk utolsó tagja, a kisded Kendzses, akit maga lőtt agyon; Bazarbaj, akit eltaszított és megölt magában is, és az is, amit látott és amit megélt élete során – ez mind az ő mindensége volt, benne és neki élt, s bár ezután is létezni fog, mint ahogy létezett is öröktől fogva, de őnélküle – az már más világ lesz, az ős visszahozhatatlan, feltámaszthatatlan világa elveszett, és nem születik újjá senkiben és semmiben. Ez volt az ő roppant katasztrófája, ez volt világának vége…” (362.o.) 

Szerző: minyin  2009.04.17. 18:47 Szólj hozzá!

Címkék: orosz irodalom szovjet kirgiz csingiz ajtmatov

süti beállítások módosítása