„Egyszer a fronton rátettem egy fadarabot a tűzre. Tele volt hangyával az a fadarab. Amikor lángra kapott, a hangyák előrajzottak belőle, és először a közepe felé igyekeztek, oda, ahol égett, aztán megfordultak, és a vége felé akartak menekülni. Amikor már nagyon sokan voltak ott, belepotyogtak a tűzbe. Néhányan kimásztak belőle, testük megperzselődött és összezsugorodott, aztán elkezdtek szaladni, és nem tudták, hová. De a legtöbb hangya rajta maradt a lécdarabon, szaladt a tűz felé, megfordult, visszajött, s végül beleesett a tűzbe. Emlékszem, arra gondoltam akkor, hogy ez a világ vége. Micsoda alkalom, gondoltam, Messiássá válni, kivenni a lécet a tűzből, és elhajítani valahová, ahol a hangyák ép bőrrel lemászhatnak a földre. De én nem ezt tettem, hanem elővettem a bádogpoharamat, és ráöntöttem a benne lévő vizet a lécre. Azt akartam, hogy a pohár üres legyen, és beleönthessem a whiskyt, mert a vizet mindig utólag szoktam a whiskyhez tölteni. Azt hiszem, az a kis víz csak arra volt jó, hogy az égő lécen a hangyák megfőjenek.”